APATINI KORNÉLNÉ

helyettes államtitkár

Miniszterelnöki Hivatal

Megtiszteltetés számomra, hogy egy olyan körben, amelyben az egészségügy fontos meghatározó személyiségei jelen vannak, arról osszak meg önökkel néhány gondolatot, hogy mit is szeretne a kormányzat, milyen irányban fogalmazza meg a legfontosabb célokat az egészségügy továbbfejlesztése tekintetében.

            Ha a legfontosabb célokat tekintjük, akkor nyilván senki nem vitatja, hogy igazságosabb egészségügyet szeretnénk. Nagyon szeretnénk, hogy az egyenlőtlenségek csökkenjenek, elsősorban a betegek részéről, a hozzáférés oldaláról, és a betegek és az egészségügy valamennyi szereplője egyaránt nagyobb biztonságot érezzen – rövid távon, hosszú távon egyaránt – a napi munkájában és a magánéletében is. Mondhatják, hogy mindez, amit elmondtam, szép rózsaszínű álom, és ettől a valóság nagyon messze van. De ahhoz, hogy ehhez az álomhoz eljuthassunk, sok-sok mindenre van szükség. Szükség van arra, hogy már rövidtávon sor kerüljön konkrét fejlesztésekre az ellátó rendszerben, az eszközállományban, a hiányzó eszközök beszerzésére, a leromlott épületek, rendelőintézetek felújítására sor kerülhessen. Ezeket már ebben a kormányzati ciklusban el lehet indítani, egy részük már ebben a ciklusban be is fejeződhet, más részük természetesen hosszabb távú. Az egészségügy három fő követelmény, cél szerinti átalakítása azonban nyilvánvalóan hosszabb távú fejlesztést igényel, átível nemcsak egy, de valószínűleg több kormányzati cikluson, és legalább egy 10 éves időhorizontot ölel fel. De egyszer el kell indítani ezeket a fejlesztéseket, mert különben a 10 év is mindig távolabbra tolódik ki. A hosszabb távú célt úgy lehetne legjobban megfogalmazni, hogy akkor tud a kormányzat sokat tenni ezeknek a céloknak a megvalósítása érdekében, ha egy alapos, az egészségügy szereplőinek széles körét bevonó, véleményüket meghallgató vitában, a megoldásokat kikristályosodni hagyó vitákat lefolytatva elkezdi az előkészítést egy olyan egészségügyi rendszer kialakítása érdekében, amely érvényesíti egyrészt a szolidaritás elvét, de egyidejűleg tudomásul veszi – hiszen tudomásul kell vennie – a piaci viszonyok jelenlétét is. Varga úr is utalt arra bevezetőjében, hogy az egészségügyben jelen vannak – nem mindenütt természetesen – a magán-, illetve vállalkozási formában művelt ellátási formák is. Ezek terjedése egyébként hozott komoly szakmai és ellátási változásokat is. Fontos, hogy az egészségügyben is jelen legyen a verseny, jelen legyen a magánszektor, de mint a gazdaság más területén is, itt is nagyon kell ügyelni, hogy a magánszektor ne legyen kizárólagos, és különösen arra, hogy ne kerülhessen monopolhelyzetbe, ne legyen monopolisztikus gazdája egy-egy szakmai területnek, mert ezzel a verseny torzul. Természetesen követelmény, hogy legyen egy nagyon határozott és erőteljes teljesítményorientáció. De ezt úgyszintén nem szabad túlhajtani, hiszen a túlhajtott teljesítményorientáció is csak vadhajtásokat szül. A tisztán teljesítményalapra helyezett finanszírozás sem jó, ezért olyan optimális kombinációt kell találni, ahol a teljesítményorientáció a hatékonyság és a jobb ellátás irányában vezérel.

            Ahhoz, hogy az egészségügy hosszú távú átalakításának feltételeit megteremtsük, természetesen nagyon fontos a fejlesztési és szervezési döntések decentralizálása. Azt hiszem, hogy senki nem vitatja: jó cél, pozitív cél az, hogy igazságosabb legyen a betegellátás. Ehhez nagyon fontos lépés, ha a regionális fejlesztéspolitika intézmény-rendszere kialakul. Fontos ez azért, mert ha közelebb visszük az embereket a döntésekhez, általános tapasztalat szerint jobb döntések tudnak születni, van esély arra, hogy a területi egyenlőtlenségek mérséklését, csökkentését célzó fejlesztéspolitikát tudunk megvalósítani, és van esély arra, hogy hatékonyabb és igazságosabb biztosítási szerkezetet is alakítsunk ki. Ahhoz, hogy a kormányprogram céljai megvalósulhassanak, nagyon fontos feltétel az, hogy a biztosító szerkezetet átalakítsuk, a társadalombiztosítás és a kiegészítő biztosítások igazságos és jó kombinációját létrehozzuk. Természetesen az intézményrendszer decentralizálásától azt a hatást is várjuk, hogy a térség- és réteg-specifikus problémák jobban kezelhetők legyenek. Mindig jobb, mindig könnyebb jó megoldásokat találni ezekre, ha nem egy központból, Budapestről, íróasztal mellől találják ki, hiszen a helyben élők vannak tisztában leginkább a helyi problémákkal.

            Az ellátás hatékonyságának és minőségének javítása szempontjából kulcskérdés, hogy milyen az ellátásszervezés rendszere. Sok vihart kavartak az ellátásszervezéssel kapcsolatban az elmúlt fél – egy évben napvilágra került koncepciók, azok pozitívumai, illetve negatívumai. Sok mindenki megfogalmazta ezzel kapcsolatos kritikáját, félelmeit, de természetesen mások az ezzel kapcsolatos optimizmusukat is. Egy dolog biztos: olyan szervezet kialakítására van szükség, amely érdekelt abban, hogy tovább legyünk egészségesek, és ha történetesen betegek vagyunk, akkor gyorsabban gyógyuljunk. Erre egy dolog bizonyára szinte mindannyiunk fejében azonnal megfogalmazódik: természetesen, de ehhez honnan jön a finanszírozás. Ahhoz, hogy az egészségügyben a mai, sok szempontból kritikusnak tekinthető állapotok javuljanak, nyilvánvalóan többletforrásra van szükség. Valószínűleg abban is egyetértenek velem, hogy a többletpénzt mindig feltételhez kötötten érdemes és célszerű beengedni, hiszen ha feltétel nélkül kerül be többletpénz, természetesen jobb helyzetet hozhat abból a szempontból, hogy akut módon valamilyen problémát megold, de hosszabb távon a hatékonyság javításához nem segít hozzá. Honnan lehet többletpénz? Lehet többletpénz a hatékonyság javításából, hiszen jó néhány konszolidációs program is igazolja, hogy ha jó célokra és szakmai ellenőrzés mellett kerülnek többletforrások felhasználásra, akkor egyidejűleg a hatékonyság is javul. Természetesen szükség van arra, hogy az állam mellett a magántőke is beszálljon a maga forrásaival. De itt nagyon-nagyon szeretném aláhúzni, hogy csak akkor és olyan formában, hogy ha garanciát nyújtó, kiszámítható fejlesztéspolitikához kapcsolódik.

            Itt szeretnék röviden a mai aktualitásokra is rátérni, hiszen a finanszírozásnak egy csatornája éppen a nagyon közeli napokban, hetekben nyílt meg az egészségügyi fejlesztések számára. Ezek a Magyar Fejlesztési Bank által kidolgozott hitelkonstrukciók. Egy részük beruházási célokhoz kapcsolódik, olyan beruházásokhoz, amelyek új eszköz vagy használt eszköz vásárlása vagy megújítása célját szolgálják. Erre 15 milliárd forintos hitelkerettel rendelkezik a Magyar Fejlesztési Bank, és a kereskedelmi bankokon keresztül, illetve közvetlenül is ezek a hitelek elérhetők, merem mondani, hogy nagyon-nagyon kedvező kondíciókkal. Ennek a kedvező kondíciónak egyik indoka az, hogy ehhez a hitelkonstrukcióhoz egy állami árfolyam-garancia kapcsolódik, és ennek révén 6 % kamat mellett vehető fel a hitel 15 éves futamidőre, mint említettem, olyan beruházásokhoz, amelyekből eszközt, új eszközt vásárolnak, de ebbe még beletartoznak azok az ingatlan-felújítások is, amelyek közvetlenül a járóbeteg-ellátásban működtetett rendelőintézetek, ingatlanok felújítását jelentik. Minden hitelkonstrukciónál egyik kulcskérdés, amit fel szoktak tenni, hogy milyen saját erő mellett vehető fel ez a hitel. Szeretném elmondani, hogy sokkal kedvezőbb ez a feltétel is, mint a bankszektorban egyébként normál módon felvehető hiteleknél, mert mindössze a beruházás értéke 15 %-ának megfelelő saját erővel kell rendelkezni, tehát a 85 %-os beruházási költség 15 éves futamidejű hitelből finanszírozható. Egyidejűleg elindított a Magyar Fejlesztési Bank egy másik hitelkonstrukciót is. Ez pedig a járóbeteg-szakellátás területén az orvosok és más egészségügyi dolgozók tulajdonszerzésének elősegítését célozza, ha ők a már lassanként elfelejtett munkavállalói résztulajdonosi program – vagy klasszikus nevén: MRP – keretében kívánnak tulajdont szerezni olyan, a járóbeteg-szakellátás területén működő intézményben, amely alapellátást nyújt, ehhez megfelelő jogosítványokkal, engedéllyel rendelkezik, és vállalja, hogy a jövőben is az alapellátást nyújtja. Ez a hitellehetőség összesen 25 milliárd forint kerettel rendelkezik. Ugyanúgy, ahogy az előző hitelkonstrukciónál, a hitel összege 5-től egészen 250 millió forintig terjedhet, ez utóbbi konstrukcióban is a felvehető hitel felső határa 250 millió forint, de lehet egészen kis összegű is. Itt is kulcskérdés, hogy mennyi saját erővel kell rendelkezni hozzá. A hírek még jobbak, mint az előző konstrukció esetében, mert ha 5 millió forintnál kisebb az egy főre jutó megvásárolandó tulajdon értéke, akkor mindössze 2 % saját erőt kell felmutatni a hitelhez, 5 millió forint felett pedig ez az összeg 100.000 Ft plusz a vételár 15 %-a. A kamat ugyanúgy, mint a beruházási hitel esetében, mindössze 6 %, és 15 év a maximális futamidő, amelyre a hitel felvehető.

            A hosszabb távra szóló elképzelések mellett természetesen nagyon fontos, hogy a kormányzat folytatni kívánja, és ez nagyon eltökélt szándék, azokat az egészségügyi korszerűsítés terén megkezdett lépéseket, amelyekhez hozzáfűzhetjük, hogy elégedetlenek vagyunk, mert nem elég gyorsan haladtak. Tehát a költségvetés lehetőségei által megengedett ütemben folytatásra kerül a sürgősségi betegellátás korszerűsítése. Nagyon fontos, hogy kiszámítható és bárki által igénybe vehető sürgősségi ellátást tudjunk biztosítani. Ebbe beletartozik a mentőautók cseréje, beletartozik a sürgősségi rendszer fix telephelyen koordinált vezérléssel történő elérésének lehetősége, de beletartozik az is, hogy a lakosság megfelelő információval bírjon erről is, meg hát általában az egészségügy dolgairól. Ez utóbbiban nagyon jó és jól működő sikeres kezdeményezés volt például az ez év tavaszán elindított Doktor-info rendszer az Egészségügyi Minisztériumban.

            Az egészségügy olyan sajátos terület, amelyen sok szakma tevékenykedik, és mindegyik szakma olyan, amely, összehasonlítva a gazdaság más területeivel, igen erősen szervezett, igen erős érdekmotivációk hatják át, és igen erős lobbi-hatással is bír. Gondoljunk arra, hogy itt találkoznak össze nemcsak az orvosok és az egészségügyben dolgozók, hanem a gyógyszergyártók, a gyógyszerforgalmazók, a gyógyszerészek is. Ezért az egészségügy fejlesztése tekintetében nagyon fontos, hogy a gyógyszerpiac hosszú távon stabil szabályrendben működhessen. Biztosan mindenki emlékszik az ez év tavaszán felkorbácsolt indulatokra, amely a gyógyszerárakat, a gyógyszergyártókat, a gyógyszerkereskedőket egyaránt érintette a lakosság részéről, és arra, hogy kinek, milyen motivációja volt ezzel kapcsolatban. Egy dolog biztos: a kormányzat stabil szabályozás kialakítására törekszik, olyan szabályozásra, amely a gyógyszergyártókkal kötött megállapodás mintájára hosszabb távra biztosítja, hogy a technológiai értékelésen alapuló támogatási rendszer működjön, amelyben a korszerű gyógyszerek alkalmazása biztosított, amelyben más oldalról biztosított, hogy a közkiadások növekedése is kiszámítható, előrebecsülhető legyen. És a magánkiadások növekedése is legyen előrebecsülhető, hiszen nagyon sokszor beszélünk arról, hogy a tb kiadásai mennyire futottak el, de kevesebbet arról, hogy a magánember, ha abba a szerencsétlen helyzetbe kerül, hogy tartós gyógyszerszedésre kényszerül, ennek magánkiadásai hogyan alakulnak. Készül az a jogszabályi megoldás, amely a kiszámíthatóságot szeretné nyújtani a piac, a gyártók, a szállítók, a gyógyszerészek és ezen keresztül a gyógyszer-vásárlók, a lakosság számára. Természetesen kellenek mindenkor garanciák arra, hogy az egészségügy helyzete egyfelől stabil törvényi és jogi szabályozási környezeten alapuljon, hiszen évente – félévente változó jogszabályok mellett nem lehet előre tervezni sem állami tulajdon mellett működő intézményekben, sem magánérdekeltségű, magántulajdonú intézményekben. Ezért a jogszabályi környezet stabilitása nagyon fontos, és természetesen mindezt hosszú távú megállapodásoknak is alá kell támasztaniuk.

            Az is nagyon fontos, hogy az életpálya-program minél hamarabb kidolgozásra, elindításra kerüljön a szakma dolgozói részére.

 Ennyit szerettem volna elmondani a kormányprogram fő célkitűzéseivel kapcsolatban. Zárógondolatként egy saját véleményemet, érzésemet szeretném önökkel megosztani. Ahhoz, hogy az egészségügy talpra álljon, természetesen szükség van jó jogszabályokra, jó működési környezetre, természetesen szükség van finanszírozási forrásokra mind az állam részéről, mind a magánszektor részéről, de ahhoz, hogy mindenki elégedett lehessen, egy hosszú távra is perspektívát nyújtó egészségügyi fejlesztéssel kapcsolatban közös tudásra van szükség. Úgy érzem, hogy ebben a teremben az egészségügy minden olyan reprezentánsa jelen van, aki napi munkájában megtapasztalva tudja, hogy mit kellene jobban csinálni. Azt hiszem, az tudná előrevinni az egészségügy ügyét, ha ezt a tudást összetennénk, és ha megpróbálnánk szakmai vitákban kialakítani a legjobb megoldásokat, elkerülni azokat a buktatókat, amelyek ezeket a szakmai vitákat az elmúlt hónapokban, években politikai vitákká generálták. Jó megoldást politikai vitákban az egészségügy területén szilárd meggyőződésem szerint nem lehet találni, csak akkor lehet találni, ha a szakmai megoldásokat vitatjuk meg. Természetesen nagyon nehéz olyan fejlesztési koncepciót letenni az asztalra, amely egyaránt jó az orvosoknak, az ápolóknak, a betegeknek, a gyógyszerészeknek, a gyógyszergyártóknak, a kereskedőknek. De keresni kell azt a közös nevezőt, amelynek alapján az érdekeket leginkább harmonizálva lehet a fejlesztési koncepciót kialakítani. Ehhez szeretné a kormányzat az önök segítségét kérni. Köszönöm a megtisztelő figyelmüket, és mindenkinek további jó konferenciát kívánok.

Versenyképesség?

DR. RÉNYI JUDIT

szaktanácsadó

Siemens Rt.
 

            Az egyik a transzparencia, az átláthatóság. Meg kell mondani, hogy mi az, amit szeretnénk. A másikat csak akkor tudjuk megtenni, ha hosszú távú fejlesztési programjaink vannak, terveink vannak, ami mentén akarunk haladni. Azt is be kell mutatnunk, hogy haladunk a világgal, és nyilván ezen érvek mögött strukturális optimalizálás is rejlik. Tudjuk előre, hogy amikor egy egészségügyi intézmény vagy az egészségügyi ágazat megpróbál lobbizni a saját érdekében, ezt nem fogja tudni saját erőből vagy állami erőből megvalósítani. A befektetések biztonságát kell valamilyen módon megteremteni. Magyarország versenyez az Európai Unión belül, versenyez az USA-val, versenyez Ázsiával és mindenkivel a világban. Ezt a nagy versenyképet kell magunk előtt látni, amikor megpróbálunk abban gondolkodni, hogy a vállalkozó szemszögéből az egészségügy mennyire versenyképes. Rengeteg kérdőjel van itt: egészségpolitika, a reformok elmaradása, intézményrendszer, gond azzal, hogy nincs pénz, gond azzal, hogy nincs hosszú távú elképzelés, hiszen ahhoz is pénz szükséges, a finanszírozási rendszer transzparens és kiszámítható-e.

            Mindezek figyelembevételével vizsgálhatjuk, hogy jön-e a magántőke az egészségügybe, hiszen a versenyképesség egyik mérőszáma éppen az, hogy a magántőke megjelenik-e és be akarják-e fektetni a magyar egészségügybe. Ma egy egészségügyi intézmény rengeteg vállalkozással áll kapcsolatban, olyan vállalkozásokkal, amelyekkel a megkötött szerződések alapján fizetett díjban igenis van profitrész is. Hiszen például energiaellátás területén a földgáz, a villany, az elektromos áram díjában a szolgáltató cég profitrésze szintén megjelenik. Egészen addig, amíg erről vagy a pékségről, vagy a postaszolgálatról beszélünk, mindenkinek nyilvánvaló, hogy egy-egy cég csak akkor tud fennmaradni, ha tevékenységével valamiféle hasznot is realizál. Ha viszont orvos-szakmai területekről van szó, mindjárt erős kétségek támadnak és főleg aggodalmak támadnak. Pedig sok intézményben például csak úgy tudják a hiányszakmák ellátását megoldani, hogy a tulajdonos hozzájárulásával vállalkozó orvossal kötnek szerződést. A vállalkozó orvosnak a szerződéses díj ellenértékéből el kell tartania önmagát, újjá kell termelnie saját munkaerejét, bizonyos fajta haszonnak kell abban is lennie.

            Nem mindegy az, hogy azok a vállalkozások, amelyekkel a funkcionális privatizáció során kapcsolatba kerül az egészségügy, milyen beruházási kényszerrel találkoznak. Ha az energiaellátást nézzük, nyilvánvalóan abban a díjban, amit fizet az egészségügyi intézmény az Elektromos Műveknek, benne van az a beruházási hányad is, amiből az Elektromos Művek a hálózatát fenntartja. Ugyanez elmondható az összes többi területről. Mi van akkor, amikor például radiológiát, labort vagy művese-kezelő állomást funkcionálisan privatizálnak? Miért privatizálják? Bizonyára azért, mert nem tudja a tulajdonos megteremteni a beruházási forrásokat. Mi a feladat akkor, hogyan tud magántőkét találni? Valahol ott kellene keresni a megoldást, hogy az egészségügyi intézmények a finanszírozás során, finanszírozás címén ne valamiféle költségtérítést kapjanak, hanem mintha egy számlát állítanának ki, a teljes ráfordítást megkaphatnák a betegbiztosítótól.

            Van-e transzparencia az egészségügyben? Többé-kevésbé van, de teljes egészében sajnos nincs. Milyen a befektetések biztonsága? Ma kalkulálható rizikóval nem lehet befektetni az egészségügybe, hiszen a forrásoldal, a finanszírozás egyik napról a másik napra változhat, pozitív irányban ritkán. Amikor befektetőket várunk egy versenyképes egészségügybe, ők azt mondják, hogy csak akkor jönnek, ha a tőkepiaci elvárásoknak megfelelő tőkemegtérülés, a transzparencia és a többi biztosított. Kérdés, hogy biztosított-e? Úgy érzem, hogy ma még nem igazán. Ennek ellenére vannak befektetések a magyar egészségügyben, hiszen a vállalkozók megpróbálják ezeket a nehézségeket átlépni. De ne csodálkozzunk, hogy ha a helyzet változatlan marad, egy-egy magánvállalkozásnak be kell zárnia, mert a tulajdonosok nem mindenhol türelmesek. Ha a részvényeseknek nem tudnak elszámolni a befektetett pénzzel, akkor esetleg fel kell hagyniuk az adott egészségügyi intézményben működő vállalkozásukkal.  Nagyon szeretnénk, ha idáig senki nem jutna el.

A gazdaság és az egészségügyi intézményrendszer

NEMES JÁNOS
vezérigazgató

Euromedic Rt.

 
Azért éreztem késztetést, hogy ilyen témakörben megpróbáljak egy kis eszmefuttatást végezni, mert úgy gondolom, hogy az elmúlt 15 évben a magyar gazdaság tényleg ráállt a piacgazdaság pályájára. Vállalatok, szervezetek, cégek alakultak át, változtatták meg a tevékenységüket, mentek tönkre, új dologba kezdtek, és elindult egy olyan egészséges, a piacgazdaságot erősítő, a cégeket erősítő folyamat, amely az egyik büszkesége lehet a magyar gazdaságnak. Ugyanakkor, mint sokan leírták már, a magyar egészségügyi intézményrendszer sajnos ezt nem tudta követni, ezer sebből vérzik ma is ugyanúgy, mint az elmúlt másfél évtizedes időszakban. Mi is alapvetően ennek az oka? A bevezető előadások során Rudas János említette a globalizáció kapcsán a stratégia és a hosszú távú gazdaságpolitikák, egészségpolitikák kialakításának szükségességét. Úgy gondolom, nagy kudarc, hogy 15 év óta Magyarországon nem sikerült egy reformot végigvinni, amely tényleg egy meghatározott mezsgyén vinné végig a magyar egészségügyi ellátás rendszerét. Az olyan hosszú távú gazdaságpolitikai döntések nem születtek meg, amelyeknek számtalan elágazása van a különböző részterületekre, és megszületésük hiánya miatt viszont ezeket sem lehet megcsinálni. Ez az alapvető probléma meggyőződésem szerint az egészségügy ágazat vonatkozásában is. Válságágazat – úgy gondolom – minden országban, így Magyarországon is, lehet több. Ezeket valamilyen formában kezelni kellene. Az utóbbi időben kikiáltották válságágazatnak a mezőgazdaságot is, az egészségügyet is. Ez egyiknél sem igaz. Igazából nem a teljes ágazat van válságban. Az egészségügy ugyan nagyon sok gonddal és problémával küszködik, de nem lehet azt mondani, hogy az egész egészségügyi ágazat. Tessék csak megnézni: az alapellátás, ha rögös úton is, de végigment már azokon a problémákon, amelyekkel indult és meggyőződésem, hogy most már viszonylag jól működik. Jó osztályzatot lehet adni a megelőzésnek, a táppénz-rendszernek. Ezek olyan működő rendszerek, amelyekre nem nagyon lehet azt mondani, hogy válságosak. A közvetlen fekvőbeteg-ellátás az, ami egyszerűen nem tud valamilyen módon a helyére kerülni, pedig ennek a súlya igencsak jelentős.

            Hogyan épül be vajon az egészségügyi intézményrendszer a gazdaság vérkeringésébe? Nagyon nagy foglalkoztató – az egészségügyi dolgozók száma 200 ezer körül van – és nagyon nagy fogyasztó. Gondoljanak bele: csak a gyógyító-megelőző ellátás éves kasszája eredeti előirányzatként kb. 660 milliárd forint. Az ágazat nagyon jó adófizető és nagyon pontos adófizető akár az általános forgalmi adó, akár a jövedelemadó és egyéb adók tekintetében, végső felhasználóként pedig „adóelnyelő”, hogy csak az áfáról tegyek említést. Mint fogyasztó, a nemzetgazdaság különböző ágazataihoz besorolt termelő és szolgáltató szféra részbeni eltartója. Azok az üzleti, szolgáltatási kapcsolatrendszerek, amelyek körülveszik az egészségügyi intézményrendszert – az energiaszolgáltatók, közmű-cégek, élelmiszeripar, gyógyszeripar, textilipar, gépipar (itt az orvosi gép-műszerre gondolok), kereskedelem –óriási kiszolgáló területet alkotnak, amely sokban függ az egészségügyi intézményrendszer működési feltételeitől, azok egyensúlyától, fejlődésétől, fejlesztésétől. Ha jól működik ez a rendszer, akkor nagyon pozitív hatással van az egyéb ágazatokra is, és együttesen ez már több százezer magyar embert mint foglalkoztatottat érint megélhetés szempontjából. Magán alaptevékenységén keresztül a munkaerő újratermelésével nagyban hozzájárul a gazdaság működési feltételeinek javításához. Ez az intézményrendszer sokkal komolyabb tényező annál, mint ahogy kezeli ma a politika. Ez az intézményrendszer megkövetelne egy nagyon-nagyon komoly felelősségrendszert, szervezettséget, kiszámíthatóságot, stabilitást, szakmai felkészültséget, ellenőrizhetőséget. Ezzel szemben az intézményrendszer ma olyan, amilyen, tisztelet a kivételnek. Az előzőekben általam fölállított kritérium-rendszer töredékének a szakmai felkészültsége révén eleget tud ugyan tenni, de az összes többiben, bármennyire jól próbálja is végezni munkáját, mint rendszer sajnos nem tud eleget tenni. Mostani állapotában, ha megengednék és ráengednék, hogy a piac írott és íratlan szabályai szerint próbáljon működni és fennmaradni, és vegyen részt a gazdaság vérkeringésében, úgy gondolom, rövidesen csődöt jelentene, és tömeges felszámolási eljárások indulnának meg ellene. Ezzel szemben mi történik? Felszámolási eljárást a törvények – hangsúlyozom, nagyon helyesen – nem engednek meg, mivel ez valamiképpen mégis egy állami akarat végrehajtó intézményrendszere, tehát nem lehet piaci szituációknak teljesen, 100 %-ban kitenni. Ha ez nem megy, akkor mit tesz az állam vagy a tulajdonos? Önkormányzati biztost, kincstári biztost rendel ki. Ez egy nagyon jól jövedelmező tevékenység is lehet, részeredményeket, rövid távú eredményeket is hoz vagy hozhat. Nem hiszem azonban, hogy pusztán egy külső ember jelenlétével ezt a folyamatot meg lehetne állítani, és stabilizálni lehetne hosszú távra. Még nem beszéltem a konszolidációs biztosokról, csak hallomásból tudom, hogy körülbelül annyit fizetnek ki részükre, amennyi konszolidációs pénzt kapott néhány kórház. Bocsánatot kérek mindenkitől, ha ez nem így van. Mindenesetre ezzel magát a folyamatot és a rendszert javítani nem lehet.

            Megpróbáltam vizsgálni, hogy a válsághelyzetben hogyan viselkedik egy egészségügyi intézmény, és mondjuk, hogyan viselkedik egy olyan cég, amely teljesen piaci körülmények között végzi a munkáját. Hogyan viselkedik a kórház? Egy nagy magyarországi egészségügyi intézmény válságprogramja jelent meg egy újságban, én onnan vettem, tehát nem magam találtam ki, hogy milyen elsőbbséget biztosít a különböző tevékenységeknek a válsághelyzetben ez az intézmény. Első helyen kifizeti a béreket, majd az adókat, a közterheket, az élelmiszereket és az életmentő gyógyszereket. Tessék csak ezt az öt tételt egy kórházi költségvetésen belül összeadni. Ebből az ötből az élelmezés és a életmentő gyógyszer az, amelynek köze van közvetlenül a betegellátáshoz. Praktikusan ebből még nagy bevétele az intézménynek nem lesz. Mint már mondottam, nagyon jó adófizető, továbbá arra is koncentrál, hogy a béreket kifizesse. Pedig válsághelyzetben lehet, hogy valami más megoldás kellene. Egy más ágazatban piaci körülmények között működő cég mit csinál? Először a termeléshez szükséges feltételrendszert próbálja favorizálni. Néha előfordul, hogy elmaradnak az állami kötelezettségek teljesítésével. Emlékezetes: jó néhány évvel ezelőtt például az úgynevezett nagy stratégiai ágazathoz tartozó cégeknek vagy a kiemelt élelmiszeriparnak még a tb-járulékot is elengedték, sok milliárd forintot vagy egyéb más kedvezményeket biztosítottak.

            Van ennek az egészségügyi szektornak egy privát része is, amely néhány területen bizony igen meghatározó. Az európai cégcsoportnak most már közel 40 diagnosztikai központja van Magyarországon és Kelet-Európában. Meggyőződésem, hogy bármelyik ilyen válsághelyzetbe kerülne és tönkremenne, hát nagyon nem siratná igazából senki, legfeljebb a szerződéseket megszüntetnék velük a finanszírozók. Ilyen szempontból talán nincs is már esélyegyenlőség ebben a kérdésben, mert ez magán- szektor, ez játssza el a piacgazdaság szabályai szerint a halálát vagy a fejlődését és érvényesülését, de az állami szektort hagyjuk úgy, ahogy van, majd csak történik valami, és nézzük ennek vergődését és további leépülését. Meggyőződésem, hogy amikor a döntéshozók és a politikusok, kormánytagok is azt mondják: sajnos ennyi a pénzünk, ennél többet nem tudunk most az egészségügyre biztosítani (mint az látható a 2005-ös költségvetési előirányzatok ismeretében is, bár bizakodjunk, hátha azok még változni fognak), szíves figyelmükbe ajánlható Kornai János professzor megállapítása, amely szerint nem fontos az államnak mindig pénzügyi segítséget adni a rendszernek, hanem a speciális eszközrendszerével álljon mögé. A speciális eszközrendszerhez tartozik a támogatáspolitika, adópolitika, hitelpolitika stb., tehát sok olyan eszköz van, amellyel a politika elő tudná segíteni közvetlen pénz-befecskendezés nélkül is a kórházak likviditási helyzetét, fennmaradását, akár még a fejlődését is.