Nézzük, hogy mi az, amit eddig tenni tudtunk a Szent Imre Kórházban annak érdekében, hogy korszerűsödjön intézményünk működése és nőjön hatásfoka.
    Kórházunk őse eredetileg egy sósfürdő-forrásra épült kórház volt, amit még annak idején Mikszáth Kálmán is megemlegetett. Ide többek között megfáradtabb fiatal vagy középkorú hölgyek a lovagjaik kíséretében is kivándoroltak annak idején, tehát eléggé fölkapott hely volt. Erre épült az 50-es években az a közkórház, amely az ezredfordulóra 50 évessé válván már alkalmatlan volt a korszerű orvos-technológia befogadására.
    A kórház életében 2001 májusától két nagy változás zajlott egyszerre: elkezdődött egy hatalmas rekonstrukció, és ekkor lépett be a kórház új vezetése. Milyen helyzetet találtunk? A kórház előzőleg akkori pénzben körülbelül 400 millió forint adósságállományt halmozott föl. Teljesítménye pedig évről évre stagnálónak, néhány területen visszaesőnek volt mondható, a két ellátott kerület lakosságának mindössze 40 %-át látta el a kórház. Ez még akkor is nagyon kevés, ha tudjuk, hogy nincsenek bizonyos funkciók a kórházban, mint szívsebészet, idegsebészet és így tovább. Az új vezetés különböző feladatokat tűzött maga elé, áttekintve a helyzetet. Egyértelműen leszögeztük, hogy az intézet meglévő állományára és a meglévő szakmai értékekre alapozunk. Ezzel együtt természetesen szükség volt elsősorban és első lépésben az igazgatási és gazdasági terület racionális átszervezésére. Ez azért nem jelentett nagyon „goromba” változást: három vezető munkatárs távozott, köztük a gazdasági igazgató. Következő lépésként egy stratégiai tervet alakítottunk ki, és felvázoltuk a jövőképet, amely végleges formájában 2002 júniusára készült el, és addig ideiglenes stratégiai terv alapján dolgoztunk.
    A Szent Imre Kórház Dél-Buda egyetlen közkórháza. Feladatainkat nagyjából ez határozza meg, tehát minden olyan lehetséges funkciót biztosítanunk kell, ami ennek a valamivel több, mint 200 ezres populációnak szükséges. Azt is láttuk, hogy ágyszám-bővítésre, jelentős nagy profilváltozásra első lépésben nincs mód, és a lakosság igényeit csak akkor tudjuk kielégíteni, hogy ha radikálisan megváltoztatjuk a kórház belső struktúráját. Ezért döntöttünk úgy, hogy a meglévő ágyszámon belül egy mátrix struktúrát alakítunk ki, ami lehetővé teszi egyrészt, hogy az ágyakat jobban kihasználjuk, másrészt pedig beléptessük azokat az új profilokat, amelyek a lakosság ellátásához feltétlenül szükségesek. A másik ilyen radikális lépés volt a sürgősségi intézet létrehozása, amiről később még néhány szót szólok. Belekapcsolódtunk a nemzeti egészségvédelmi programba is.
    Áttekintettük a szakmai és gazdasági racionalitások szempontjából az intézeti struktúrát, a létszám-viszonyokat, átvilágítottuk az egyes osztályokat. Minden egyes osztály minden évben nagyon részletes értékelésre kerül egy segítő ellenőrzés formájában, és egyértelmű volt az is, hogy a struktúra-átalakítással, a mátrix rendszer és a sürgősségi ellátás kialakításával új beteg-utak kialakítására is szükségünk van.     Fontosnak tartottuk, hogy a kórház terveit és a megvalósult eredményeket megismertessük mind a fölötteseinkkel, mind az általunk ellátott lakossággal. Éppen ezért átalakítottuk a sajtókapcsolatokat, kiadványokat készítettünk, háziorvosi fórumokat hoztunk létre. Megkezdtük minőségügyi rendszerünk kialakítását, illetve újraszerveztük az intézményen belül a kontrollingot, hiszen masszív, stabil vezetői tanácsadó-rendszer nélkül semmiféle intézkedés nem alapozható meg. Új tanácsadó szervezeteket hoztunk létre, az igazgatói testületet átszerveztük, megalakítottuk a klinikai tanácsot a főigazgató legfőbb szakmai tanácsadó testületeként. Áttekintettük továbbá az ügyeleti rendszert, és a rugalmasság irányában módosítottuk.
    A gazdálkodás területén tulajdonképpen minden olyan lépést megtettünk, amelyek egy válsághelyzetben szükségesek: központosított kötelezettség-vállalás, gyógyszer-alaplista átalakítása, a szerződések áttekintése és az osztályos leltárak újraszervezése.
    A kerületi egészségügyi szolgálatok: a háziorvosok, a szakorvosi rendelők a mi „beszállítóink”. Éppen ezért elkezdtük a kapcsolatfelvételt a kerület alapellátásának orvosaival, akikkel a kapcsolat az elmúlt tíz évben, az integráció felbomlása után erősen megrongálódott. Legritkábban negyedévenként rendszeres háziorvosi fórumokat és egyeztetéseket tartunk, ami a betegirányítás, betegforgalom szempontjából meghatározó. Új fázist jelentett a kórház átalakításában az „A” épület rekonstrukciójának befejezése egy közel 8 milliárd forintos beruházással, amelynek 2/3 részét központi forrásból, 1/3 részét pedig tulajdonosunk hozzájárulásából tudtuk fedezni. Az új épület kialakítása egyúttal lehetőséget teremtett számunkra az új struktúrák beépítésére és az új beteg-utak kialakítására is. Ekkor megkezdődhetett a sebészeti típusú osztályok mátrixszá rendezése. Ez nemcsak osztály-határ nélküli struktúrát jelent, hanem azt is jelenti, hogy az ápolási egységek önállóvá váltak. A beteg gazdája az ápolási osztály, az ápolási osztály vezetője. Az orvos-szakmai ellátást a profil orvosa biztosítja számára, és ő írja elő, hogy mi történjen a beteggel az egyes ápolási egységekben. A mátrix kialakítása tette lehetővé az új profilok beépítését, amelyek közül egyelőre az érsebészet és a plasztikai sebészet említhető meg. Komoly csatában vagyunk a szakmai kollégiumokkal a további, Dél-Buda ellátásához szükséges profilok, így a traumatológia és az urológia ágyszám-bővítés nélküli beépítése kapcsán is.
    Hogyan is változtak meg a beteg-utak? Régen területi elven kerültek be a betegek. A háziorvos beutalta arra az osztályra, amelyikhez ő tartozott. A szolgálatban lévő osztályok adták az ügyeletet. Ott kijelölt kórterem, kijelölt orvos látta el a beteget. Ma nálunk a beteg szakmai elven kerül elhelyezésre, tehát elsődlegesen minden beteg egyetlen belépési ponton, a sürgősségi ellátó egységen kerül be a kórházba. Itt a beteg betegségének megállapítása után a megfelelő szakorvoshoz, a megfelelő profilhoz rendelik a beteget, és eleve odakerül. A hét 168 órájában azonos beteg-utak vannak. Tehát nincs olyan, hogy egyik nap egyik, a másik nap másik osztály ügyel. A hotelszolgálatban, a mátrixban a kijelölt kórteremhez rendeljük a nővért, és a beteghez rendeljük az orvost. Előfordul, hogy három különböző ápolási egységben van egy orvosnak betege, ez nem lehet akadálya a szakszerű ellátásnak.
    Amikor beérkezik a beteg – vagy a saját lábán, vagy mentővel –, akkor bekerül a sürgősségi egységbe. Ha állapota lehetővé teszi, akkor nálunk a prehospitális ellátáshoz integrált ambulanciára kerül, és alkalmasint, ha azt állapota megengedi, haza is küldjük. Ha pedig nem, akkor egy 6 órás – 24 órás fektető biztosítja, hogy a beteg állapota közelebbről tisztázódjék, és ő a megfelelő intézménybe kerülhessen akár kórházon belül, akár máshol, vagy akár rögtön a sokktalanítóba és az intenzív osztályra. Külső jelei is vannak, hogy a prehospitális ellátást egy rendszerbe szerveztük. Nevezetesen a sürgősségi egység bejáratánál találhatjuk a betegszállító kocsit, a mentőt és a rohammentőt is, amelyeknek helyet biztosítunk, hiszen a gyors, ütőképes betegellátáshoz ezek szoros együttműködése szükséges.
    Az előjegyzett betegek természetesen meghatározott időre, megnevezett orvoshoz és profilnak megfelelő ápolási egységhez kerülnek. A hospitális periódusban nézzük, hogy kinek mi az előnye belőle. A beteg-út egyértelműen hatékonyabb, gyorsabb, biztonságosabb és gazdaságosabb lett. Sem a kivizsgálással, sem az áthelyezésekkel nem vész el a beteg ideje. A beteg számára ez gyors, adekvát, egységes szemléletű ellátást és biztonságot jelent. Rövidül a kritikus időszak. Valóban tartani tudjuk például stroke esetében, hogy három órán belül megkezdődik az adekvát ellátás, és megtörténik a kivizsgálás, beleértve a CT vizsgálatot is. Rövidül a kritikus időszak a kritikus ápolásra szoruló betegek esetében, hiszen – hogy mást ne mondjak – a fizikai összeszervezettség révén a mentő nyíló ajtajától 30 méterre van a sokktalanító ágya. Tehát a beteg igen rövid idő alatt kerülhet adekvát ellátásra, és ez jobb gyógyulási esélyt jelent neki.
    Mit jelent mindez a kórház számára? Átláthatóságot a beteg-forgalom vonatkozásában. Az akut ellátási rendszer egységbe foglalása gazdaságosabb üzemeltetést és további akut jellegű ágy-kapacitásnövekedést biztosít, hiszen itt célirányú struktúrát teszünk lehetővé, és így bevételt növelő és kiadást csökkentő tényező a szervezés megváltoztatása. Mit jelent az ellátó rendszer számára? Jobb hatásfokot, ellenőrizhetőséget, átláthatóságot, egységes szemléletet a extra és intra hospitális ellátásban, határozott szemléletbeli változást a kórházi ellátási igény és a lehetséges ellátási formák vonatkozásában, továbbá bizonyítékot arra, hogy gazdaságosabban is üzemeltethető az intézmény. A finanszírozó számára is a gazdaságosabb üzemeltethetőség az elsődleges szempont, és egy racionálisabb elosztási formát csillant föl számára. A társadalom számára pedig az állampolgár biztonságát és termelő ereje mielőbbi visszanyerésének jobb esélyét jelenti.
    Valóban nőtt a hatékonyságunk. 2001-től kórházi ágyaink száma folyamatosan csökkent, beleértve a krónikus-ágyakat is; 824 ágyról 693 ágyra mentünk le, majd 636 aktív ágyunk volt 2003-ban. Hogyan alakultak az ellátási mutatóink? A kevesebb ágyszámon a súlyszámunk mintegy 22 ezerről 28 ezer fölé emelkedett 2003-ra, és a standardizált ápolási időnk is jelentősen javult.
    A Szent Imre Kórház és intézményei 36.000-nél több beteget láttak el fekvő betegként 2003-ban, és kiemelendő, hogy csökkenő létszámmal, csökkenő ágyszámon értük el a megnövekedett forgalmat és a megnövekedett súlyszám-teljesítményt. Betegeinknek ma már 60 %-át látjuk el a korábbi 40 %-kal szemben, tehát többen is választanak bennünket. A sürgősségi egység fogadtatása egyértelműen pozitív a betegek részéről, és ma már rendszeresen, naponta 100-nál több beteget fogadunk ezen az egyszeri belépési ponton. Számunkra ugyancsak pozitív visszajelzés, hogy a rendszeresen végzett beteg-elégedettségi és lakossági elégedettségi vizsgálatok eredménye alapján körülbelül 60 %-os elégedettség-javulást tudtunk eddig regisztrálni. A kórházi nyílt napon az idei esztendőben több mint ezren vettek részt, tehát annyian voltak kíváncsiak a lakosságból arra, hogy mit is csinálunk valójában, és azt hiszem, ez is magáért beszél. Számunkra a betegek gyógyulási lehetőségeinek javulása és elégedettségük megnyerése lehet az elsődleges cél, de a gazdasági hatékonyság természetesen szintén fontos feladatunk.

    Egy nagy ívű előadásra készültem, és azt is hozzáteszem, hogy ezt önök hallják először, tehát nem egy korábbi előadásomat fogom megismételni.
Az intézményi korszerűsítés terén mi a kiindulási helyzet? Mi történt 2004-ben? A magyar egészségügy legsötétebb éve ez a finanszírozás szempontjából. Mi a 2004-es év elején kiszámítottuk, hogy mennyi az, ami a főváros tizenhét kórházának költségvetéséből hiányzik, és ez nem kevesebb, mint négymilliárd forint. El lehet képzelni, hogy az ország összes kórházában mekkora a hiány.
    Több lehetőség van a probléma megoldására. Az egyik a kormányzati beavatkozás, a másik az önkormányzati beavatkozás, a harmadik az idegen tőke bevonása, amelytől most idegenkedünk, és akár még a Munkáspárt és a FIDESZ is összefog azért, hogy a tőke ide semmiféleképpen ne jöjjön be. Mivel a kormányzati beavatkozást hiába vártuk és várjuk, az idegen tőke bevonására pedig készen vagyunk a fővárosban, de úgy látszik, hogy országos szinten még nem érett meg a helyzet, tehát a fenntartónak kell valamiféle beavatkozást eszközölnie. Ezt a beavatkozást a Fővárosi Önkormányzat előkészítette. Pillanatnyilag ahol bármilyen beavatkozást végezhetünk, ami még nem az orvos szakmát érinti, azok a következő tevékenységek: mosás, élelmezés, takarítás, karbantartás, vagyonvédelem, ingatlanhasznosítás, szállítás, pénzügy, számvitel, munkaügy, humánpolitika, beszerzés, raktározás, sterilizálás, gyógyszer-ellátás, labor és patológia. Mindez a 76 milliárdos fővárosi költségvetésnek 18,1 %-a, tehát tetemes összeget jelent. Nézzük most, hogy mennyi megtakarítása származhat a kórházaknak ezek racionálisabb kezeléséből.
    Mi van a mosodákkal? A kórházaknak vagy van mosodájuk, vagy volt mosodájuk, vagy szeretnének mosodát, de pillanatnyilag öt kórházban működik mosoda alacsony hatékonysággal, gyenge műszaki színvonallal. Különböző vállalkozási szerződésekben működnek a mosodák. Milyen lehetőségeink vannak a mosodai átszervezéssel kapcsolatban? Nyilvánvaló, hogy jó piaci kínálat van a mosodai szolgáltatás tekintetében. Vannak kórházak, amelyek ezt igénybe is veszik. El lehet képzelni, ha mindez centralizáltan, központilag, egy megfelelő tender kiírása után történik meg, akkor a jó piaci kínálat révén jó árelőnyöket lehet elérni.
    A következő fejezet az élelmezés. Vannak nagyon jó élelmezési üzemeik a kórházaknak, vannak kevésbé jók, és van olyan kórház, ahol egyáltalán nincs. De pillanatnyilag úgy néz ki, hogy 60 %-os kihasználtsággal működnek a létesített üzemek akár az István Kórházban, akár a László vagy a János Kórházban. Sokkal nagyobb kapacitásúra terveztük azokat, mint amilyen kapacitásuk a kórházaknak volt. Tehát afelé kellene ellépnünk, hogy ha nem is egyetlen egy élelmezési üzem látná el a kórházakat, de úgynevezett regionális centralizációval megoldható volna, hogy az egyik kórház a másik kórháznak is főz, és megfelelő szállítóeszköz igénybevételével oda lehetne szállítani az élelmet.
    Mi van a takarítással? A takarítás speciális feladat, amelyre sokféle megoldás van a különböző kórházakban. Általában vállalkozásokban működtetik a kórházak, és szolgáltatást vásárolnak. Azt mondták tanácsadóink, hogy ezzel kapcsolatban beavatkozásra nincs szükség, a takarításon nem lehet annyit centralizációval spórolni, mint amennyit az egész megér. Tehát itt nem fogunk beavatkozni.
    Más a helyzet a karbantartás esetében. Ahány kórház, annyi karbantartó üzem, ahány kórház, annyi villanyszerelő, két villanyszerelő megy egy villanykörte kicserélésére, az egyik a létrát tartja, a másik esetleg a villanykörtét csavarja. Azt gondolom, ebben van min elgondolkodnunk. Leépülő kapacitások vannak, rossz szakmunkások, mert azok, akik jó szakmunkások voltak, átmentek a magánszférába. Aki a kórháznál maradt, nem tartozik az élvonalához ennek a szakmának. Megoldás lehet esetleg egy centrális karbantartó szervezet létrehozása. Most inkább ebben és centralizált ügyeleti rendszerben is gondolkodunk. Ma 150 fővel működik karbantartási kórházi ügyelet a főváros 17 kórházában, nagyon alacsony hatékonysággal. Ha létrehozzuk ezt a centrális ügyeletet és a centrális karbantartást, akkor 30 munkahely szűnik meg. A tartós bérmegtakarítás várhatóan 37 millió forint, de végkielégítési vonzata nyilvánvalóan ennek is van.
    Mi van a vagyonvédelemnél? Az őrző-védő szolgálatot vegyesen oldják meg a kórházak. Van, amelyik szolgáltatást vásárol, és van, amelyiknek saját portás közalkalmazottja van. Úgy tűnik, hogy itt nagy megtakarítás nem érhető el, beavatkozás nem szükséges.
    Nem úgy az ingatlan-gazdálkodásnál. A kórházak különböző helyzetben vannak. Vannak olyan kórházak, amelyek nagyon jó ingatlanokat ki tudnak adni, és ezért indokolatlanul több bevételhez jutnak. Itt van például a Nyírő Gyula Kórház, amely a Róbert Károly körúton lévő pszichiátriai osztályát kiadta egy olasz bútorkereskedőnek, és fantasztikus bevétele van belőle. Egyszerűen csak azért, mert a Róbert Károly körúton van. A Jahn Ferenc Dél-Pesti Kórháznak viszont hiába van ingatlanja, nem tudja azt úgy kiadni a bútorkereskedőnek, mint a Nyírő Gyula Kórház. Tehát ez igazságtalan helyzet. Ezt is centralizálni kellene, és azt gondolom, hogy központi vagyonkezelést kellene csinálni. 22 ezer négyzetméter olyan kórházi ingatlan van, ami a fővárosban kiadható, és ezeket központilag kellene kezelni. Egy központi alapba kellene befolynia ingatlanok bérbeadási összegének, és azt a kórházaknak igazságosan kell visszaosztani, mert van olyan kórház, amely sok ingatlant tud bérbe adni, és van olyan is, amely semmit sem.
    A szállítás: kicsi üzemméret van, 148 járművel rendelkezik a 17 kórház, és 2,3 millió kilométert futnak ezek az autók. A hatékonyság növelésére központi szervízelést és központi ügyeleti megoldást kívánunk bevezetni.
    A másik nagyon nagy csomag, a pénzügy – számvitel, ahol 190 ember dolgozik a 17 kórházban. Sokrétű a feladat, nincs egységes megoldás. Néhány kórházban centralizálni kellene, néhány regionális centrumot kellene bevezetni e tevékenységben, és szóba jöhet a kiszervezés is. Ugyanez vonatkozik a humánpolitikára, a munkaügyre: centralizáció néhány kórházban vagy regionális centrumokban, és valóban ki kell ezt is szervezni, mert ezzel is megtakarítás érhető el. Itt sajnos számos olyan embernek fel kell majd mondani, akik közalkalmazotti munkakörben dolgoznak, és ennek nem csekély anyagi kihatásait nyilván a tulajdonosnak állnia kell.
    Beszerzés: ez a legnagyobb feladat. Ahány kórház, annyiféleképpen szerez be, ahány kórház, annyiféle érdekek szerint történik a beszerzés. Közel 5 milliárd forint éves szinten az az érték, amit a kórházak beszereznek. Mindenképpen egy centrális beszerző szervezetet szeretnénk létrehozni, és kivenni a kórházaink kezéből a beszerzés lehetőségét. Nem fognak ennek nagyon örülni, de higgyék el, nagyon komoly megtakarítások származhatnak belőle: a nettó eredmény évente 100 millió forint vagy még magasabb összeg is lehet.
    A gyógyszer-ellátásban még nagyobb a lehetőség. Ahány kórház, annyi gyógyszertár, annyi beszerzés. Ha ezt centralizálni lehetne, és egy közös beszerzésre állnának át kórházaink, akkor a központi tendereztetéssel óriási megtakarítás érhető el, amely 270-420 millió forint is lehet.
    A következő „nagyobb falat” a labordiagnosztika. A fővárosban – nemcsak a fővárosi önkormányzati kórházakban – 54 laboratórium van. Helyettük a jövőben megalaborokat kell létrehoznunk. Három-négy centralizált megalaborral a főváros összes kórháza ellátható, nemcsak a Fővárosi Önkormányzat kórházai, hanem a többi is. Működési formájuk lehet költségvetés alapú, de lehet kht., kft., rt. is. Mindenképpen a sürgősségi ellátást a kórházban kell tartani, és minden egyéb labortevékenységet a megalaborokba kell kivinni. Ez a változás nyilvánvalóan felesleges létszámmal is fog járni, amely a mi számításunk szerint 220 főt jelent.
    A patológiát nemcsak azért kell centralizálni, mert ez valóban olyan terület, ahol lehet. Nem azt mondom, hogy ne legyen mindenhol boncolás. De nem kell például a citológiát mindenhol elvégezni, el is lehet vinni azt egy másik kórházba. Nem beszélve arról, hogy a patológusok olyan kevesen vannak, és egyre fogynak, egyre inkább a nyugdíj felé közelednek, hogy ezért is mindenképpen gondolkodni kell a centralizált patológiában. Ez egyszeri beruházási költséget is jelent természetesen, 100 millió forintos kiadást, de ennek eredménye minden évben 100 millió forint megtakarítás lehet.
    Tehát összefoglalva: különböző „csomagok” vannak, a szolgáltató szervezet, az adminisztratív szolgáltatás, a beszerzés, az ingatlanhasznosítás és a diagnosztikai szolgáltatók centralizációját tervezzük. Ha mindez megvalósul, 2,3 milliárd forint költségmegtakarítás várható éves szinten. De beruházás is kell hozzá, amit a fővárosnak kell vállalnia, ami egyszeri beruházásként 1,7 milliárd forintba kerül. A labor és patológia esetében még további politikai egyeztetést igényel, hogy ezek centralizációját is kialakítsuk.

    Az egészségügyben egyszerre kell a versenyképesség és a társadalmi tolerancia határmezsgyéit kipuhatolni, és ezek mentén megfelelő ütemben, de azért lehetőleg egy irányban haladni.
Mivel nem tiszte a moderátornak, hogy bővebben beszéljen, vendégeinktől először azt kérdezném meg, hogy egyáltalán a versenyképesség, ez a fogalom értelmezhető-e szerintük az egészségügyben. A versenyképesség, feltételezem, versenyt jelent, de ki ellen, kivel szemben versenyzünk a versenyképességben? Tehát a belföldi piacon az OEP-forrásokért folytatott versenyben való jobb pozíció elérése a cél, vagy egyéb hazai források, netán a külpiacok felé is tudunk tekintgetni, miután EU-tagok lettünk?

DR. GIDAI ERZSÉBET
a Nyugat-Magyarországi Egyetem közgazdasági karának dékánja, közgazdász

    Néhány társammal együtt indítottuk el Magyarországon több mint 10 évvel ezelőtt az első egészségügyi közgazdász- és menedzser-képzőt. Ennek akkreditációját vezettem, és a mai napig sikeresen visszük ezt a képzést mind Szegeden, mind a Nyugat-Magyarország Egyetemen Budapesten és Sopronban. Örömmel látom, hogy igen sok, ezen a kurzuson végzett hallgató is jelen van itt.
    A kérdés az volt, hogy mit jelent verseny és versenyképesség az egészségügyben. Először szeretném azt tisztázni, hogy a közgazdaságtan a verseny és versenyképesség tekintetében elsősorban arra helyezi a hangsúlyt, hogy egyfajta költség- vagy ráfordítás-csökkentés és a minőség javítása hogyan érhető el. A minőség javítása a legfőbb cél, amely versenyképessé tesz egy intézményt az egészségügyi ellátás különböző szintjein. Magam nem osztom azt a korábban itt elhangzott véleményt, hogy az egészségügyi ágazat olyan, mint egy pékség. Az egészségügyet nem lehet egy pékség szintjére, az ún. kompetitív szférának, tehát az üzleti életnek erre a szintjére degradálni. Abból indulok ki, hogy a verseny, versenyképesség elsősorban az intézmények működésének megmérettetése függetlenül attól, hogy ez üzleti vállalkozás vagy sem. Sőt itt nem is igazán lehet arról beszélni, hogy teljes egészében üzleti vállalkozásként működtethető hatékonyabban. Igazából itt kettős összefüggésről van szó, tehát nemcsak az ellátás oldaláról kell megnézni, hanem az ezzel szemben álló szükségleti oldalról. Meg kell nézni, hogy a páciens és az ellátó intézmények között milyen kölcsönkapcsolat van, van-e egyáltalán közöttük valamiféle összhang. Mert nem lehet leegyszerűsíteni úgy, hogy van egy termék, azt el akarom adni, de kérdés hogy kinek, milyen eredménnyel, és ki áll a háttérben mint finanszírozó. Tehát ebből a szempontból az egészségügyben a versenyképesség nagyon sajátos, rendkívül korlátozott fogalmat jelent. És e mögé természetesen oda kell helyezni azt a közfelelősséget is, amelyet a tulajdonosnak, a kormányzatnak vagy önkormányzatnak vállalnia kell. Én mindenekelőtt az ellátás és szükséglet harmonizálásán és kölcsönkapcsolatán keresztül határozom meg, hogy valamelyik intézmény versenyképes avagy sem. Ha ezt nem tudja biztosítani, akkor lehet üzletileg jó, de számomra az egészségügyi ellátó rendszer – mint az egyik legfontosabb közellátó rendszer - versenyképességét nem tartom jónak, ha csak egy szegmens mentén határozza meg a versenyképességét.
DR. GOLUB IVÁN
az Uzsoki utcai kórház főigazgató-főorvosa,
a Magyar Kórházszövetség elnöke

    Ott folytatnám, ahol a professzor asszony abbahagyta. Úgy gondolom, három dimenzióban tudom értelmezni a versenyképesség fogalmát vagy gyakorlati megvalósítását. Az első és a legfontosabb az ágazat versenyképességének és fenntarthatóságának kérdése. Ez a reális lakossági és társadalmi szükségleteken alapuló verseny ma már a túlélési verseny vagy a túlélési vetélkedés kategóriájává degradálódott. Azt hiszem, hogy a lakossági reális szükségletek teljesíthetősége a legnagyobb versenyfeladat, amiért az egész ágazatnak helyt kell állnia. E keretek között van egy olyan túlélési verseny, ahol például a pincehelyi kórház megmaradása nem kizárólag a mi második dimenzióba tartozó belső versenyünk kérdése, hanem olyan felelős politikai döntéshozatal kérdése, ahol szembesülni kell azzal, hogy az említett kórház szükségleteken alapuló működési környezete, körülményei és lehetőségei egyaránt érvényes versenyfeltételek közé helyezendők, mert rájuk ugyanazok a könyörtelen, megítélésem szerint helyes szakmai elvek alapján kényszerített versenyszabályok kell hogy vonatkozzanak. Ez egy kegyetlen, könyörtelen verseny, ahol egyenlő mércével kell mérni. Tehát azt gondolom, hogy az ágazatnak meg kell felelnie a számunkra elfogadott és kötelezően előírt szakmai versenyszabályoknak. Sokan szóltak itt a jogszabályi rendezetlenségről, és igazuk volt. Ha verseny van, akkor a magánszférára ugyanannak kell érvényesnek lenni, mint a közfinanszírozott egyéb tulajdonlású szereplőkre, itt is korrekt, tisztességes, szakmaorientált cél- és szabályzó rendszer alapján kell a verseny tisztaságát biztosítani.
    Harmadik dimenziója a versenynek, amelyben szerintem a leggyatrábban állunk: a szomszéd országokkal vagy az EU-val való összevethetőségünk versenye. Itt a magánszolgáltatóktól nagyon világos és szép példákat hallottunk a helyzetükről, és én sem gondolom, hogy feltétlenül lerabolni akarják a magyar egészségügyet. Nagy kérdés, hogy mit nevezünk kimazsolázásnak, és a verseny mely kritériumait sütjük rájuk bélyegként, és mi az, ami rájuk süthető, azt gondolom, hogy nem sokkal több, mint az önkormányzati vagy az állami tulajdonlású intézményeknél. Európai viszonylatban majdnem pszeudo versenyben vagyunk, mert nem vagyunk igazi versenytársak. Tudjuk, hogy a számunkra nyújtott európai kihívás vagy kínálat vagy versenypozíció rendkívül korlátozott. Korlátolt álláspont azt gondolni, hogy ebben nem léphetünk előre, és nagyon szűk látókörű álláspont azt hinni, hogy ma ebben a pozícióban, ahol mi a túlélésért és valamiféle előbbre lépésért harcolunk, reális vetélytársai lehetünk azoknak, akiknek a kedvező működési paramétereit a mai előadásokban is érzékelhettük.
    Azt gondolom, hogy a verseny e három dimenziójában a tisztességes verseny jogi szabályait, az ott elvárható tisztességes magatartást kell képviselni, amit egy vezérelhet: a betegellátás szükségleteinek erőnk szerint elérhető maximális kielégítése. Ezt én ma szerénynek gondolom.

DR. HAVAS SZONJA
az Észak-pesti Kórház orvos-igazgatója,
országgyűlési képviselő

    Igyekszem az előttem szólókat nem ismételni, és egy kicsit más szemszögből megvilágítani a kérdést. Azzal messzemenően egyetértek, hogy persze bizonyos fokig piaci helyzet van. De csak bizonyos fokig. A legfontosabb feladat továbbra is az, hogy azoknak is, akik piaci áron nem tudják megfizetni a szolgáltatásokat, azoknak is biztosítsuk azt az egészségügyi ellátást, ami egészségük helyreállításához vagy az emberi életmódhoz, életszínvonalhoz szükségeltetik.
    Az országban számos olyan szabad kapacitás van, amelynek megfelelő módon történő becsatornázása komoly lehetőségeket teremt az egészségügyi ellátó intézmények fejlődéséhez. Ez vonatkozik a járóbeteg- és fekvőbeteg-ellátásra, és vonatkozik nagyon fontos ágként a gyógyturizmusra is. Ebben, úgy gondolom, nagyon nagy és kihasználatlan lehetőségeink vannak. Főleg addig – és ez viszont már nem a pozitívum kategóriája –, amíg fel tudjuk venni a versenyt az EU-tagállamokkal, leginkább azért, mert a munkaerő ára nálunk igen olcsó a régebbi EU-tagállamokhoz viszonyítva. Ezzel sikerül némi versenyképességet teremtenünk. További fontos szempont versenyképességünk megteremtésében: a forrásokért való küzdelem, azokért az igen korlátozott forrásokért, amelyek jelenleg rendelkezésünkre állnak a költségvetésben, együtt a többi nagy elosztó rendszerrel. Itt jelzem, hogy a szociális, az oktatási vagy bármelyik elosztó rendszer érdekérvényesítő képessége tulajdonképpen az a versenyhelyzet, amelyben pedig jelenleg nem a legjobb pozíciót foglaljuk el. Ezért szükséges az is, hogy olyan struktúrában működjön a mi ellátó rendszerünk, ami ezt az alkupozíciót, a versenyhelyzetet a forrásokért való küzdelemben javítani tudná.


DR. KINCSES GYULA

    Fel lehet tenni a kérdést, hogy a magyar egészségügy kapacitástömege és a közfinanszírozás közötti diszkrapencia hogyan oldható meg. Egyik megoldás a kapacitások csökkentése. A másik megoldás többletforrások szerzése, éspedig részint a közfinanszírozási források növelésével, de kizárólag ezzel bizonyosan nem oldható meg, hanem egyéb források kellenek, és ebben valóban a nem magyar betegek ellátását végig kell gondolnunk. Ugyan nem tisztem, hogy moderátorként erről beszéljek, de itt kénytelen vagyok egy kitérőt tenni, mert nem kizárólag az EU-tagállamok várólistás betegeinek operálásában kell reménykednünk, mert én ezeket a reményeket egy picit túlzottnak gondolom, hanem például a határ menti együttműködésekben is. Ennek a belátható távolságokban, a család által látogatható területeken van lehetősége. A magyar egészségügy számára egy kitörési pont szerintem az, ha azt célozzuk meg, hogy a térség vezető egészségügyi szolgáltatói vagyunk. Tehát nem kizárólag az EU-tagállamok felé kell kacsingatni kapacitásainkkal, hanem igenis van igény minőségi szolgáltatásokra egyéb szomszédaink, tehát keleti és déli szomszédaink körében. Ott is vannak olyanok, akik meg tudják ezeket fizetni, és ne menjenek Insbruckig, Bécsig, hanem álljanak meg Szegeden, Debrecenben, Pécsett vagy jöjjenek Budapestre. Tehát ezt a szempontot szerintem nem szabad kihagyni.
    Ha versenyről van szó, akkor ez általában piaci kategória, amelyhez nyilván valamilyen fogyasztói érdek is kapcsolódik. Kérdezném tehát a jelenlévőket, hogy a versenynek vesztese vagy nyertese lehet-e a beteg.

DR. GIDAI ERZSÉBET

    Mielőtt erre válaszolnék, szeretnék valamit elmondani. Itt forráshiányról beszélünk és forráskeresésről, mert valóban egy forráshiányos ágazatról van szó. De azért szeretném megemlíteni, hogy 1990 és 2001 között 51,5 %-os forráskivonás történt az egészségügyből reálértéken számolva. Ez óriási erőforrás-megcsapolása éppen annak az ágazatnak, amelynek fogyasztója a nemzet minden egyes polgára, tehát azt mondom, hogy valamivel több mint 10 millió lakos, akik ebben vesztesként jelennek meg. Ezt az erőforrás-mennyiséget a kormányzatnak valamilyen formában vissza kell pótolni, a költségvetés tartalmaz annyi tartalékot, amiből ezt meg lehetne tenni. Ha megnézzük a költségvetés kiadás és bevételi oldalait, akkor látható, hogy a magyar költségvetés bevételének döntő többségét a háztartások, a családok adóbefizetései biztosítják. Tehát, ha ebből a konszolidációs alapba helyeznének valamit – mert társadalombiztosítási járulékalap a járulékfizetők arányának csökkenése miatt erre nagyon kicsi fedezetet ad -, akkor egy racionális konszolidációval ezeket a nagy kérdéseket az egészségügyben meg lehetne oldani. Azért tartom ezt kiemelkedően fontosnak, mert valójában nagyon súlyos kihívások előtt áll az ellátási és a szükségleti oldal egyaránt. Ismeretes például, hogy a magyar népesség demográfiai helyzete és a korfa mennyire eltorzult, de ez Európában más országokra is jellemző. Szembe kell azzal nézni, hogy a felgyorsult elöregedéssel kapcsolatban, hiszen nincs megfelelő utánpótlás, a demográfiai hullám nagyon mély pontra ért el. Ezért egy más típusú ellátási rendszert kell kialakítania az egészségügyi ágazatnak. A fekvőbeteg-ellátásban majdnem 80 % a 60 éven felüliek aránya. Nyilvánvaló, hogy e téren az egészségügyi problémák erősen szociális jellegű kérdéseket is magukba foglalnak, tehát más jellegű ellátásra van szükség, és ráadásul ennek a korosztálynak a fizetőképessége is nagyon szerény.
Szintén a fogyasztók, a páciensek oldaláról kell vizsgálnunk a magyar társadalom rétegződésének olyan irányú elmozdulásait, hogy nőtt az alacsony jövedelmű, az elszegényedő rétegek aránya a nagyobb fizetéssel, jövedelemmel rendelkezők felső rétegekhez képest, továbbá 1 millió 200 ezer tartós munkanélkülivel számol egy nem olyan régen készített tanulmány. E széles marginalizálódott réteg egészségügyi ellátása nagyon súlyos problémákat okoz.
    Végül harmadik kérdésként a fogyasztói oldalról szeretném kiemelni, hogy valójában az egészségügyi ellátási rendszer ma még kevésbé számít a migrációs folyamatok hatására. Elindult egy olyan mozgás, ami nemcsak az európai uniós országok közötti szabadabb áramlásban jelenik meg, mert észlelhető vagy várható egyfajta nyugatról kelet felé áramlása annak a szintén marginalizálódott rétegnek, amely kevésbé tud a kis jövedelméből megélni valamilyen munkanélküliként Nyugat-Európában, és majd áttevődik az élettere erre a területre, mondjuk Magyarországra. Számolni kell az EU-n kívüli országokból történő migráció folyamataival is, például elég nagy számban kínai és más ázsiai országokból áramlanak be, akik megint más ellátási problémákkal fognak megjelenni. Másfelől az egészségügyi ellátásnak azzal kell szembenéznie, hogy várható a munkaerői egy részének eláramlása a rendkívül silány, szégyenteljesen rossz jövedelmi viszonyok miatt, és annak következtében, hogy az az infrastrukturális színvonal sem biztosított az ellátásban, amellyel a tehetséges, jól felkészült és nagyon jól képzett orvos- és ápoló-személyzet itt megtalálná a számításait. Tehát kettős szorítás az, ami rendkívül nagy kihívást jelent, és ennek megoldására nagyon komoly kormányzati stratégiai programnak kell választ adnia, megkísérelve felszámolni az említett ellentmondásokat, mert piaci oldalról ez lehetetlen.
    Elfogadom, hogy jó, hogy ha ide jönnek a gyógyturizmus keretében azok, akik itt gyógyítják magukat, és az ottani biztosítóval szerződést kötnek, ami egy kis forráspótlást hoz, de alapkérdésekre nem ad választ, és nem ad elegendő forráslehetőséget sem. Igen sok elemzés és számítás igazolja ezt.

DR. GOLUB IVÁN

    Csak csatlakozni tudok az utóbbi mondatokhoz. Én is úgy gondolom, hogy csak a piac oldaláról szilajon engedni és érvényesülni hagyni ezeket a tendenciákat – ez hibás dolog. Felvetődött, hogy itt az a kérdés, hogy a beteg oldaláról hogyan látjuk a szükségletek indokoltságát. Két dologra szeretnék kitérni. Az egyik: a határmenti együttműködés a szomszéd országok betegeinek ellátásában. Nagyon sok határmenti kórházunk jelezte ilyen irányú szándékát Balassagyarmattól Kisvárdáig és Makóig, ami teljesen jogos, és azt hiszem, hogy nagyon jó irány. Azonban a jelenlegi helyzetben (tegnap tárgyaltunk az OEP vezetőivel a volumenkorlátos finanszírozás 2005. évi realitásairól) világosan látszik az az ellentmondás, hogy ha azok az intézményeink, amelyek a versenyszellem, a beteg-érdeklődés irányában nyitottságot mutatva túllépik volumenkorlátaikat, akkor veszteséget termelnek. Szembesülünk tehát azzal az ellentmondással, hogy vajon a mi struktúránk és finanszírozhatósága milyen mértékben van összhangban ezzel a szellemiséggel.
    Mondanék egy másik példát. Abban a kórházban, ahol rossz körülmények között dolgozó, de olyan világszínvonalú ortopéd-ellátás van, amelynek a fél kapacitását meg tudnánk tölteni nyugat-európai emberekkel, ott az osztályvezető főorvost korlátozzuk: nem operálhat annyit, amennyit szeretne, csak annak a felét. Tehát a versenyképesség határa az, hogy fél év alatt túlteljesíti azt a volument, amit egy még rentábilisan működő kórház megengedhet magának. Ezért meg kellene szüntetni a jelenleg még érvényes jogszabályi aberrációkat, amelyek terhelik rendszerünket.
DR. HAVAS SZONJA

    Azzal, hogy valóban módosítani kell a struktúrán azért, mert egy elöregedő ország lakosainak másféle ellátásra van szüksége, messzemenően egyetértünk, és az is cél, hogy ennek az elöregedő lakosságnak az elvárásait próbáljuk teljesíteni. Valamennyiünknek látnunk kell, hogy fekvőbeteg-struktúránk nem ehhez idomul, nem így alakul. Ez természetesen nagyon komoly pluszforrásokat igényel, hiszen tudjuk, hogy aktív osztályok fenntartása nagyságrendekkel többe kerül, mint egy krónikus vagy rehabilitációs osztályé, de még akár egy „sima” belgyógyászati osztály működtetése is.
    Mit jelent a versenyképesség vagy a versenyképesség javítása a páciensek szempontjából? Ha a többi gazdasági ágazatot nézzük, ahol már valódi piac van, akkor mondhatjuk, hogy pozitívak a tapasztalatok. Ebben az esetben általában javul a minőség, illetve nagyobb küzdelem folyik a vevők megszerzéséért. De az egészségügy csak egy kvázi piac, nem valódi piac még tőlünk nyugatra sem. Ott, ahol ellátási kötelezettség van, nem is lehet az egészet piacosítani, és nem is szabad. Más kérdés, ha olyan új szolgáltatások vagy olyan új szolgáltatók jelennek meg, amelyek, illetve akik fokozzák a versenyképességet. Úgy gondolom, hogy ez az esetek döntő többségében a páciensek javát szolgálhatja. Beszélhetünk itt a megjelenő új ellátási formákról, az új diagnosztikáról, amelyek természetesen a betegek életérzését javítják. Az is igaz, hogy az elvárások viszont innentől kezdve jelentősen megnőnek, mert ha például új diagnosztikai formákkal találkoznak a betegek, ezek már inkább a kötelező ellátási formák vagy diagnosztikai formák közé kerülnek, ami viszont megint jelentősen növeli a költséget, és ennek a finanszírozása igen nehéz. A forráskivonások egy részének, illetve a források csökkenésének nagyon komoly tényezője volt, hogy a bevételi oldal nem nő, sőt csökken, a járulékfizetés jelentősen romlik. A mai napig nem igazán rendelkezünk korrekt és konkrét adatokkal arról, hogy hányan és milyen mennyiségben fizetik az egészségügyi szolgáltatásért a járulékokat, az adót az egészségügyi ellátásért. Csak annyit lehet tudni, hogy jelenleg alig 3 millióan fizetik azt a járulékot, ami 10 millió magyar lakos ellátását szolgálná. Ebből következik, hogy egyre nagyobb állami forrásokra van szükség a kieső bevételek pótlásához. Ha plusz források jelennek meg, és ezzel az ágazat versenyképessége is javul, úgy gondolom, ez messzemenően a betegek érdekeit szolgálhatja.

DR. KINCSES GYULA
    Hallottuk az arról szóló megállapítást, hogy a verseny nemcsak az egészségügyön belül és azokban a dimenziókban érdekes, amikről eddig beszéltünk, hanem fontos tényező az ágazat más ágazatokkal szembeni versenypozíciója is. Az egészségügyi lobbi köztudottan hihetetlenül jó, amikor egy kórházbezárás ellen kell a saját médiakapcsolaton keresztül küzdeni, és hihetetlenül rossz, amikor az ágazat globális érdekeiért kell küzdenünk.
A magyar egészségügy egyik alapvető tisztázatlansága, hogy nem merünk válaszolni arra a kérdésre: mi is az egészségügy, közellátási rendszer vagy szolgáltatási rendszer. Azt hiszem, erre a kérdésre persze nem lehet igen-nem típusú választ adni, kizárólag valamilyen mixben lehet gondolkodni. De az elhangzottak alapján végig azt járt az eszembe, hogy ha ez közellátási rendszer, akkor a verseny a közforrások megszerzéséért és alapvetően lobbi-pozíciók révén zajlik. Ha pedig szolgáltatási rendszer, akkor nagyobb szerepe van a fogyasztónak. Tehát a fogyasztó tudniillik választ, a fogyasztónak értékítélete van, nem pedig juttatásban részesül, és ma még nálunk az egészségügyben inkább ez utóbbi a jellemző.
    Visszautalnék képviselő asszonynak arra a mondatára, hogy nem tudjuk, hány a járulékfizető. Szeretném kérni, amennyiben képviselő asszonynak erre ráhatása van, a törvényhozást abba az irányba elvinni, hogy valamilyen módon megtudjuk, mennyi a járulékfizetők száma, mennyi járulékot fizetnek, mert nekem meggyőződésem, hogy ez a járulék jóval több, mint amit nekünk a Pénzügyminisztérium bevall.

DR. HAVAS SZONJA

    Természetesen a törvény erejénél fogva megpróbálkoztunk ezzel a kérdéssel, de az adótitok létezése megállj-t szabott annak, hogy utánamehessünk, hogy mondjuk a nagy állami cégek vagy a nagy magáncégek közül melyik az, amelyik fizet, és mennyi járulékot fizet. Ugyanis amióta az APEH szedi a járulékokat, azóta ez adótitoknak minősül. Legfeljebb a végösszeget tudjuk meg, de még ez sem teljesen korrekt összeg, ehhez sem tudunk mindig hozzájutni. De ez csak a végösszeget jelenti, nem terjed ki az egyéni járulékfizetésre, annak csökkenésére. Tudjuk, hogy vállalkozók vagy egyéb üzleti szférában működők közül is számosan minimálbéren vannak bejelentve, ebből következően minimális járulékot fizetnek. Óriási rétegek vannak, akik csak az egészségügyi hozzájárulást fizetik járulék nélkül, pedig az egy minimális összeg, de állampolgári jogon maximális ellátás jár nekik.
2000-2001-ben 360 milliárd forint fölötti volt a kintlevőség, a tartozás a társadalombiztosítási alapnak. Ebben voltak cégek, külföldi cégek is, nem egyéniek.
    Jelenleg nincs törvényi lehetőség arra, hogy a járulékot nem fizetőkkel szemben komolyabb retorziót lehessen alkalmazni, 15 év alatt nem sikerült a törvényhozásnak ezt a kérdést megoldania. Ellentétben például Németországgal, ahol cégfelszámolásnál, csődeljárásnál, bármilyen tartozásnál az első, amit kifizettetnek, az a tb-tartozás. Magyarországon sajnálatos módon ilyen jogszabály még nincs.

DR. GIDAI ERZSÉBET

    Súlyos problémának tartom, hogy nem tudjuk, milyen Magyarország népességének egészségi állapota. Tehát nincs rendszeres nyomon követése az egészségi állapot alakulásának, mert ezek a vizsgálatok abbamaradtak. Egy rendszert nem lehet annak ismerete nélkül működtetni és prognózist, stratégiát kidolgozni, hogy valójában milyen típusú, milyen minőségű populációval kell majd az egészségügynek találkoznia. Ha erre konkrét, statisztikailag is mérhető empirikus vizsgálattal, nyomon követéssel nem kap információt az ellátó rendszer, akkor folyamatosan ellentmondás jelenik meg az ellátás és a szükségletek, illetve azok kielégítettségi szintje vagy várható kielégítettségi szintje között, és permanensen egy úgynevezett túlkeresletes állapot újratermelése jelenik meg.
Az ellátási rendszer fontos elemének tartom annak vizsgálatát, hogy a kibocsátás esetében hogy kerül ki az ellátási körből a páciens. Ismert elv, hogy ha ráfordítást minimalizálom – ami hatékonyságot is tükröz, versenyképességet a szó nemes értelmében és nem csak a piaci értelmében – akkor maximalizálom a kibocsátást, vagyis életminőséget adok vissza. Hogyan tudjuk megállapítani, hogy ezt a nagyon alapvető kötelezettséget teljesítette-e vajon az ellátó rendszer, ha ez a fajta betegkövetés vagy nyomon követés hiányzik? Ezt természetesen a háziorvosokon keresztüli statisztikai nyilvántartásokkal lehetne nyomon követni. Tehát összegezve: egy rendszer hatékonyabb, a szó nemes értelmében versenyképesebb működtetéséhez ezek alapvető követelmények lennének.


DR. KINCSES GYULA
   
Az adatok szükségességében nincs köztünk vita professzor asszonnyal. Két dologban van vitánk. Az egyik: nagyon sokáig abszolút igaz volt, hogy kizárólag az ellátó rendszerből és a halálozásból kapott adataink voltak az egészségi állapotról, és ez nem megfelelő. Az ezzel kapcsolatos munka már elindult az OEP-pel. Szomorúan mondom: bár már ott tartanánk, hogy nem elég pontosak az adataink. Úgy gondolom, annak alapján, hogy a szerkezetben mit vontunk le következtetésként a demográfiai változásokból, a megbetegedési viszonyok, a szociális különbségek változásaiból, nagyon jó információkkal rendelkezünk ahhoz képest, hogy a szakmapolitika és a politika nem meri levonni azokat a strukturális következtetéseket, amiket ezekből az adatokból le kellene vonni. Ebben talán az hozhat valami változást, ha egy konzekvens térségi szemléletű, regionalitásra épülő tervezési folyamat elindul az ellátó rendszerben, ami az igazságos, szükséges arányos hozzáférést tudja biztosítani. Tehát, ha ez a két dolog összeér, az információgyűjtés és az adekvát válasz, akkor lesz előrelépés.

DR. GOLUB IVÁN

    A legnagyobb előrelépést e területen két olyan témában értük el, amiről sokat beszélünk. Az egyik: az irányított betegellátás ellen intézett támadással a kórházszövetség kongresszusán, amikor hiányoltuk a fejkvóta-számítással kapcsolatos paramétereket és vizsgálati elemzéseket. Mit hozott az élet? Azt hozta, hogy látványosan felgyorsult, és eredményes volt ez a munka, amiben sokan részt vettek, illetve részt vettünk. A másik: a népegészségügyi program ilyennek vagy olyannak nevezett verziói. Ez megint az a terület, amire, azt gondolom, ki kellene minden politikai kurzusnak a figyelmét terjesztenie, mert ezek azok a kezelhető témák, most nem beszélek itt műhelymunkákról, amelyekben szerencsére azért vannak eredmények.

DR. KINCSES GYULA
    Mindenkinek köszönöm ezt a fegyelmet, hogy tudtunk az előző izgalmas, hosszú vita kapcsán beszélgetést folytatni. Abban foglalnám össze eszmecserénket: úgy tűnik, hogy a verseny ma még nem a fogyasztókért, a betegekért, hanem a túlélésért zajlik, de tudnunk kell, hogy a beteg számára megélhető és egyébként pedig számon kérhető minőség biztosítása az igazi cél.