Közel hat hónappal a belépésünk után most már mindenki számára nyilvánvaló, hogy az Európai Unióban nincs harmonizáció a társadalombiztosítás, egészségbiztosítás területén. Egy koordinációs rendelet-együttes van, és ennek végrehajtását kell megszerveznünk, önöknek pedig ennek alapján betegeket ellátni. Ez a két rendelet a szociális biztonsági ellátásokról rendelkezik, tehát jóval szélesebb a tárgyi hatálya, mint ha leszűkítenénk az egészségbiztosításra. E két rendelethez tartozik a családtámogatásoktól kezdve a nyugdíj-biztosításig, munkahelyi balesetekig minden olyan ellátás, amely a dolgozók szociális biztonsági ellátásaihoz tartozik. Nagyon fontos megemlíteni, hogy ezt a két rendeletet, a hozzákapcsolódó bírósági esetjogokat és a igen nagy számú nyomtatványokat milyen országok tekintetében kell alkalmaznunk. Mondhatnánk könnyen, hogy ezek az EU jelenlegi tagállamainál alkalmazhatók. De ide tartoznak még az európai gazdasági térség (EGT) tagállamai is, tehát Norvégia, Izland és Lichtenstein vonatkozásában is alkalmaznunk kell a koordinációs rendeleteket. Svájc vonatkozásában még jelenleg nem kell, tehát svájci betegek ellátásánál nem kell erre tekintettel lenniük, ugyanis Svájccal még nem került aláírásra az a megállapodás, amelynek alapján az új csatlakozó országok és Svájc vonatkozásában is alkalmazni kellene a koordinációs rendeleteket. Ez várhatóan az idén, év végén vagy jövő év januárjában megtörténhet, és akkor körbe fogunk küldeni a szolgáltatóknak egy tájékoztatást arról, hogy ezek a rendeletek már svájci betegek ellátására is vonatkoznak.
    A rendeletekről nagyon röviden, alapelvi szinten szeretnék beszélni. Ami nagyon fontos alapelve ennek a két rendeletnek, hogy a dolgozókra mindig csak egy ország jogrendszere vonatkozhat. Tehát, ha egy emigráns munkavállaló egyik országból átmegy a másik országba munkát vállalni, akkor nagyon fontos és precíz szabályok vannak arra vonatkozóan, hogy hol van az ő biztosítása, hol fizet járulékokat, és hogy milyen ellátásokat vehet igénybe abban a tagállamban, vagy pedig ha hazájába visszamegy. A következő alapelvük a rendeleteknek az azonos elbírálás az Európai Unió minden területén. Az állampolgárság szerinti diszkriminációt tiltják, tehát azonosan kell elbírálnunk az európai gazdasági térség tagállamaiból érkezett dolgozókat. A szerzett jogok megtartása tulajdonképpen egy ellátási exportot jelent, és főleg a készpénz-ellátásokra vonatkozik. Ha valaki a táppénzre, nyugdíjra jogosultságot már megszerezte, akkor ezt továbbviheti magával a másik tagállamba, és nem lehet korlátozni, hogy elvigye magával ezeket az ellátásokat. A biztosítási idők összeszámítása szintén olyan alapelv, amely az összes ellátó rendszerben megtalálható. Tehát, ha valaki megszakítja az egyik biztosítás országában a jogosultságát, átmegy egy másik országba, és új belépőként belép egy új társadalombiztosítási rendszerbe, akkor a korábbi időit már össze tudják számítani.
    Rátérve az egészségügyi ellátásokra vagy az egészségügyi rendelkezésekre, rendeletekre, egy olyan alapelvet fogalmaz meg a rendelet-együttes, hogy a dolgozók vagy az európai gazdasági térség állampolgárai lehetőség szerint a lakóhelyükön teljes körű egészségügyi ellátásokhoz szerezzenek jogosultságot, és ha átmenetileg tartózkodnak egy másik tagállam területén, akkor ott legalább az úgynevezett szükséges egészségügyi ellátásokat igénybe tudják venni. Erre természetesen meghatározott formanyomtatványok vannak, amelyekkel sajnos önöknek is, mint szolgáltatóknak, vagy mint állampolgároknak, ha a másik tagállamba utaznak, találkozniuk kell, és találkozni fognak. Az egészségbiztosításnak ennél még több nyomtatvánnyal kell megbirkóznia.
    Mik is pontosan ezek az ellátások, amelyekre jogosultak vagyunk a másik tagállamban? Jogosultak vagyunk a szükséges egészségügyi ellátások igénybe vételére a másik tagállamban való tartózkodásunk ideje alatt. A szükséges ellátás pedig nem jelent teljes körű ellátást, azonban nem is a régi szociálpolitikai egyezményekben meghatározott sürgősségi ellátást jelent, hanem ennél többet. Tehát szükséges ellátásra jogosultak vagyunk a másik tagállamban, ha állapotunkra és a tervezett tartózkodási időnkre tekintettel számunkra felmerül ez az ellátás. Tehát hangsúlyoznom kell, hogy a régi szociálpolitikai egyezményekben foglalt sürgősségi ellátásnál jóval többet tartalmaz egy szükséges ellátás. Ha egy betegség jelentkezik az adott tagállamban való tartózkodáskor, akkor – ha a beteg, mondjuk, 4-5 hónapot kíván ott tartózkodni – mindazt az ellátást, ami ez idő alatt szükséges, nyújtani kell neki. Ennek jogosultságát egy E111-es nyomtatvánnyal, vagy pedig a július 1. óta az EU-ban bevezetett európai egészségbiztosítási kártyával tudja igazolni az európai gazdasági térségből érkező állampolgár.
    Mint már említettem, aki áthelyezi a lakóhelyét egy másik tagállamba, teljes körű ellátásokhoz szerez jogosultságot. Ebben az esetben is a rendelet pontosan meghatározza, hogy kik azok, akik a lakóhelyük áthelyezésével teljes körű ellátásokra válnak jogosultakká. A szolgáltatói oldalon ebből azt kell tudni, hogy akik egy EU-tagállamból Magyarországra érkeznek, ha nyomtatványukat az Egészségbiztosítási Pénztárnak mutatják be, TAJ-számot kapnak, tehát ugyanúgy fogják őket ellátni a TAJ-szám alapján, mintha magyar biztosítottak lennének. Természetesen a rendelet lehetővé teszi a kifejezett gyógykezelési szándékkal való külföldre utazást, és ennek is megvan a megfelelő nyomtatványa. Ha ezzel a nyomtatvánnyal érkezik az EGT-állampolgár, akkor ő teljes körű ellátásokra jogosult a nyomtatvány felmutatásával. Hozzá kell tennem, hogy e téren szerencsés módon nem történt nagy változás a magyar állampolgárok külföldi gyógykezelésében, mert 1988 óta már van lehetőség arra, hogy az állam vagy az Egészségbiztosítási Pénztár finanszírozásában külföldön engedélyezett gyógykezelést vegyenek igénybe a betegek.
    Rátérek arra, hogy milyen külföldi állampolgárokat hogyan kell ellátniuk. A fő szabály az, hogy mindenki fizetni köteles az ellátásért, kivéve természetesen, ha a következő kategóriák valamelyikébe esik. Tehát például, ha magyar biztosítással rendelkezik, TAJ-számot tud felmutatni, ebben az esetben önöknek ellátási kötelezettségük van. Ugyanígy ellátási kötelezettségük van, ha valamely állammal úgynevezett szociálpolitikai vagy egészségügyi együttműködési egyezménye van Magyarországnak. Ebben az esetben az onnan jövők az útlevél felmutatásával tudják az ellátásokat igénybe venni. Ide tartoznak például a FÁK állampolgárai, Románia, Mongólia, Irak, Kuba és azok az államok, amelyekkel különböző együttműködési egyezményeink vannak. A következő kategóriába pedig a két koordinációs rendelet alapján ellátott betegek tartoznak. Ezekben az esetekben a beteg vagy nyomtatvánnyal, illetőleg európai egészségbiztosítási kártyával érkezik, vagy pedig már eleve TAJ-számot kapott, mert a nyomtatványát be kellett cserélnie az egészségbiztosítónál.
    Ezek után a finanszírozási kérdésekre áttérve, tekintsük át, milyen árakat kapnak az intézmények az ellátott betegek után. Azt kell mondanom, hogy a nyomtatvánnyal, TAJ-számmal, tehát a magyar betegekkel azonos kategóriába eső külföldi betegek után ugyanazon az áron tudunk finanszírozni, mint a magyar betegek ellátása után. Csak egyetlen egy különbség van: a volumenkorlátozás ezeknek a betegeknek az ellátására nem vonatkozik. Ami a külföldi fizetőköteles betegek ellátását illeti, a szolgáltatónak előre meg kell határoznia, hogy milyen árakat számít fel a külföldi betegek után, de ezek természetesen saját árszabásai szerinti szabad árakat jelentenek. Ebbe nincs semmiféle beleszólása az Egészségbiztosítási Pénztárnak, és ezek minden esetben az önök bevételei közé kerülnek. A finanszírozáshoz hozzátartozik, hogy május 1. óta megváltozott a jelentési kötelezettség, és az EU-s betegek utáni új adattábla, egy úgynevezett egységes rekordkép, egy E-adatlap került bevezetésre. A nyomtatvánnyal, illetve az európai kártyával ellátott betegeknél minden esetben nagyon fontos a precíz rögzítés az egységes rekordképben, mert a nyomtatványok minden esetben pénzt jelentenek önöknek is és az Egészségbiztosítási Pénztárnak is. Ugyanis, ha van egy elszámolás a közösségi rendelet értelmében, azoknak a külföldi, EGT-tagállambeli betegeknek minden egyes ellátási esetéről, akik ezzel a nyomtatvánnyal vagy kártyával érkeznek Magyarországra, az OEP-nek egy külön nyomtatványon lévő számlát kell kiállítania, és ezt a számlát minden esetben meg fogja téríteni a külföldi biztosító. Természetesen az OEP ezen nem tud semmi keresni, ugyanis nem tudunk magasabb árat érvényesíteni a külföldi biztosítókkal, mint ami a magyar finanszírozási szabályok szerint a magyar betegek után jár. Fordított esetben, amikor egy magyar beteget látnak el Ausztriában, az osztrák belföldi költségeket, árakat fogják felszámítani nekünk. A negyedévente – félévente kiállításra kerülő tételes számlák mellett vannak olyan személyi kategóriák, amelyek az úgynevezett átalány-elszámolásba tartoznak. Az Unióban van egy meghatározott bizottság, amely minden országban ellenőrzi és elfogadja az adott éves átalány-számítást. Ennél az egészségbiztosítási alap költségvetéséből és az ellátottak számából kiindultan kell bebizonyítani, hogy mennyi az egy főre eső ellátási költség egy havi díjban, és ezt egy évre minden egyes tagállamnak jóvá kell hagynia. Ha ez megtörtént, utána lehet számlázni az áttelepülők költségeit. Megjegyzem, hogy e téren 15 – 20 éves elmaradások is vannak az Európai Unióban. Vannak olyan országok, amelyek nem tudták ezeket az átalány-költségeket megfelelően bizonyítani, és így eléggé elhúzódik az ellátási költségek megtérítése.
    Az elmúlt négy évben Ausztriával és Németországgal volt vagy van olyan szociális biztonsági egyezményünk, amely nagyon hasonló szabályozást írt elő, mint az Európai Unió koordinációs rendelete. Ebből az időszakból már levonhatók bizonyos tapasztalatok. Négy év alatt az E111-es nyomtatványokból, amelyekkel korábban a sürgősségi, most már a szükséges ellátásokat lehet igénybe venni, 100 ezer darabot adott ki az Egészségbiztosítási Pénztár. Az EU-belépésünk óta eltelt hat hónapban viszont közel 150 ezer ugyanilyen nyomtatványt állítottunk ki, tehát másfélszer annyit, mint az elmúlt négy évben összesen. Ebből következően azokat a költségeket, amelyek bejöttek a négy év 100 ezer nyomtatványa után, legközelebb ezekre a magasabb számokra kell átszámolni.
    A négy év tapasztalatai azt mutatják, hogy átlagosan évente körülbelül 1500 magyar beteget láttak el a két országban ez alatt a négy év alatt, és ennek egy évi 186 millió forintos költsége merült fel, amiből egy ellátás átlagos költsége 126 ezer forintra jött ki. Tehát ennyivel voltunk kénytelenek finanszírozni a magyar betegek ellátását külföldön. Magyarországon ez az átlagos költség 31 ezer forintra jött ki. Ebből látható, hogy négyszeres árkülönbség van a külföldi betegek és a magyar betegek ellátásában, vagyis ha a magyar beteg nyomtatvánnyal vagy egy később bevezetett kártyával igénybe vesz ellátást az Európai Unióban, ezt a négyszeres árkülönbözetet kell megfizetnünk. De hogy ez jelentsen valami pozitívumot is: ha egy külföldi beteget itt fogadnak, Magyarországon, akkor ezzel a négyszeres árkülönbséggel olcsóbban tudják ellátni, vagy legalábbis hasonlóan olcsó árat tudnak esetleg ajánlani a külföldről ideérkező betegek után.
    Szólni kell azokról a lehetőségekről is, amelyeket a koordinációs rendelet és ez az egész eljárás talán biztosít. Van olyan lehetőség, hogy ha a koordinációs rendelet értelmében a biztosítójuk előzetes engedélyével rendelkező betegeket ellátják Magyarországon, akkor önök azt az árat fogják megkapni, amit az OEP fizet ezekért az ellátásokért. Nem mondom, hogy ez a legpozitívabb vagy a legnagyobb lehetőség. Ha azonban a szolgáltatók, egészségügyi intézmények összefogásával egyesületek vagy szövetségek bizonyos megállapodásokat kötnek a külföldi biztosítókkal, akkor az a négyszeres árkülönbség, amit az előbb említettem, itt már érvényesíthető, és, mondjuk, már kétszer kevesebb áron ellátva a betegeket is valamennyi bevételre tudnának szert tenni. Nyilván megfelelő kapcsolatfelvétel szükséges a külföldi biztosítókkal, hogy küldjenek Magyarországra betegeket. Azt is hozzá kell tennem, hogy nem az OEP-en keresztül kell ezt szervezni, mert ha az OEP-en keresztül történik, akkor a magyar belföldi költséget kapják finanszírozásban. Viszont minden segítséget meg tudunk adni, hogy az ilyen közvetlen kapcsolatfelvételek megtörténjenek, és próbálunk segíteni, ha megkérnek minket arra, hogy működjünk közre az ilyen betegeknek a Magyarországra történő szervezésében.
    Nagyon röviden beszélnék még az európai egészségbiztosítási kártyáról. Ez idén július 1-jétől került bevezetésre az Európai Unióban. 2006. január 1-jétől már csak kártyával fognak találkozni, tehát az E111-es nyomtatvány megszűnik. A kártya egyrészt kiváltaná a formanyomtatványokat, és egyszerűsítené az eljárásokat, másrészt van egy hosszú távú terv, hogy vagy kulcskártyaként, vagy pedig esetleg egy chippel, vagy egy mágnes-csíkkal ellátva személyes egészségügyi adatokhoz is hozzá lehessen férni az ellátásoknál. Most még számos vita van az Európai Unióban arról, hogy létrehozzanak-e egy egységes TAJ-számot vagy egységes biztosítási számot az Európai Unióban. Ebből a szempontból más új tagországokkal együtt Magyarország is sokkal jobb helyzetben van, mert egységes adatbázisunk van valamennyi ellátásra jogosult személyről, míg ezt nem mondhatja el magáról egyebek között Németország sem, ahol például 350 biztosítónál vannak az adatbázisok széttagolva. A dolgok jelenlegi állása szerint Magyarországon a kártyát 2005. október 1-jétől vezetjük be, ekkortól fogjuk adni azoknak, akik E111-es nyomtatványt igényelnek. Magyarországon nem chip-kártyaként fog használatba kerülni, hanem az uniós standard alapján csak szabad szemmel olvasható adatok lesznek rajta.

    Nézzük, hogy mi az, amit eddig tenni tudtunk a Szent Imre Kórházban annak érdekében, hogy korszerűsödjön intézményünk működése és nőjön hatásfoka.
    Kórházunk őse eredetileg egy sósfürdő-forrásra épült kórház volt, amit még annak idején Mikszáth Kálmán is megemlegetett. Ide többek között megfáradtabb fiatal vagy középkorú hölgyek a lovagjaik kíséretében is kivándoroltak annak idején, tehát eléggé fölkapott hely volt. Erre épült az 50-es években az a közkórház, amely az ezredfordulóra 50 évessé válván már alkalmatlan volt a korszerű orvos-technológia befogadására.
    A kórház életében 2001 májusától két nagy változás zajlott egyszerre: elkezdődött egy hatalmas rekonstrukció, és ekkor lépett be a kórház új vezetése. Milyen helyzetet találtunk? A kórház előzőleg akkori pénzben körülbelül 400 millió forint adósságállományt halmozott föl. Teljesítménye pedig évről évre stagnálónak, néhány területen visszaesőnek volt mondható, a két ellátott kerület lakosságának mindössze 40 %-át látta el a kórház. Ez még akkor is nagyon kevés, ha tudjuk, hogy nincsenek bizonyos funkciók a kórházban, mint szívsebészet, idegsebészet és így tovább. Az új vezetés különböző feladatokat tűzött maga elé, áttekintve a helyzetet. Egyértelműen leszögeztük, hogy az intézet meglévő állományára és a meglévő szakmai értékekre alapozunk. Ezzel együtt természetesen szükség volt elsősorban és első lépésben az igazgatási és gazdasági terület racionális átszervezésére. Ez azért nem jelentett nagyon „goromba” változást: három vezető munkatárs távozott, köztük a gazdasági igazgató. Következő lépésként egy stratégiai tervet alakítottunk ki, és felvázoltuk a jövőképet, amely végleges formájában 2002 júniusára készült el, és addig ideiglenes stratégiai terv alapján dolgoztunk.
    A Szent Imre Kórház Dél-Buda egyetlen közkórháza. Feladatainkat nagyjából ez határozza meg, tehát minden olyan lehetséges funkciót biztosítanunk kell, ami ennek a valamivel több, mint 200 ezres populációnak szükséges. Azt is láttuk, hogy ágyszám-bővítésre, jelentős nagy profilváltozásra első lépésben nincs mód, és a lakosság igényeit csak akkor tudjuk kielégíteni, hogy ha radikálisan megváltoztatjuk a kórház belső struktúráját. Ezért döntöttünk úgy, hogy a meglévő ágyszámon belül egy mátrix struktúrát alakítunk ki, ami lehetővé teszi egyrészt, hogy az ágyakat jobban kihasználjuk, másrészt pedig beléptessük azokat az új profilokat, amelyek a lakosság ellátásához feltétlenül szükségesek. A másik ilyen radikális lépés volt a sürgősségi intézet létrehozása, amiről később még néhány szót szólok. Belekapcsolódtunk a nemzeti egészségvédelmi programba is.
    Áttekintettük a szakmai és gazdasági racionalitások szempontjából az intézeti struktúrát, a létszám-viszonyokat, átvilágítottuk az egyes osztályokat. Minden egyes osztály minden évben nagyon részletes értékelésre kerül egy segítő ellenőrzés formájában, és egyértelmű volt az is, hogy a struktúra-átalakítással, a mátrix rendszer és a sürgősségi ellátás kialakításával új beteg-utak kialakítására is szükségünk van.     Fontosnak tartottuk, hogy a kórház terveit és a megvalósult eredményeket megismertessük mind a fölötteseinkkel, mind az általunk ellátott lakossággal. Éppen ezért átalakítottuk a sajtókapcsolatokat, kiadványokat készítettünk, háziorvosi fórumokat hoztunk létre. Megkezdtük minőségügyi rendszerünk kialakítását, illetve újraszerveztük az intézményen belül a kontrollingot, hiszen masszív, stabil vezetői tanácsadó-rendszer nélkül semmiféle intézkedés nem alapozható meg. Új tanácsadó szervezeteket hoztunk létre, az igazgatói testületet átszerveztük, megalakítottuk a klinikai tanácsot a főigazgató legfőbb szakmai tanácsadó testületeként. Áttekintettük továbbá az ügyeleti rendszert, és a rugalmasság irányában módosítottuk.
    A gazdálkodás területén tulajdonképpen minden olyan lépést megtettünk, amelyek egy válsághelyzetben szükségesek: központosított kötelezettség-vállalás, gyógyszer-alaplista átalakítása, a szerződések áttekintése és az osztályos leltárak újraszervezése.
    A kerületi egészségügyi szolgálatok: a háziorvosok, a szakorvosi rendelők a mi „beszállítóink”. Éppen ezért elkezdtük a kapcsolatfelvételt a kerület alapellátásának orvosaival, akikkel a kapcsolat az elmúlt tíz évben, az integráció felbomlása után erősen megrongálódott. Legritkábban negyedévenként rendszeres háziorvosi fórumokat és egyeztetéseket tartunk, ami a betegirányítás, betegforgalom szempontjából meghatározó. Új fázist jelentett a kórház átalakításában az „A” épület rekonstrukciójának befejezése egy közel 8 milliárd forintos beruházással, amelynek 2/3 részét központi forrásból, 1/3 részét pedig tulajdonosunk hozzájárulásából tudtuk fedezni. Az új épület kialakítása egyúttal lehetőséget teremtett számunkra az új struktúrák beépítésére és az új beteg-utak kialakítására is. Ekkor megkezdődhetett a sebészeti típusú osztályok mátrixszá rendezése. Ez nemcsak osztály-határ nélküli struktúrát jelent, hanem azt is jelenti, hogy az ápolási egységek önállóvá váltak. A beteg gazdája az ápolási osztály, az ápolási osztály vezetője. Az orvos-szakmai ellátást a profil orvosa biztosítja számára, és ő írja elő, hogy mi történjen a beteggel az egyes ápolási egységekben. A mátrix kialakítása tette lehetővé az új profilok beépítését, amelyek közül egyelőre az érsebészet és a plasztikai sebészet említhető meg. Komoly csatában vagyunk a szakmai kollégiumokkal a további, Dél-Buda ellátásához szükséges profilok, így a traumatológia és az urológia ágyszám-bővítés nélküli beépítése kapcsán is.
    Hogyan is változtak meg a beteg-utak? Régen területi elven kerültek be a betegek. A háziorvos beutalta arra az osztályra, amelyikhez ő tartozott. A szolgálatban lévő osztályok adták az ügyeletet. Ott kijelölt kórterem, kijelölt orvos látta el a beteget. Ma nálunk a beteg szakmai elven kerül elhelyezésre, tehát elsődlegesen minden beteg egyetlen belépési ponton, a sürgősségi ellátó egységen kerül be a kórházba. Itt a beteg betegségének megállapítása után a megfelelő szakorvoshoz, a megfelelő profilhoz rendelik a beteget, és eleve odakerül. A hét 168 órájában azonos beteg-utak vannak. Tehát nincs olyan, hogy egyik nap egyik, a másik nap másik osztály ügyel. A hotelszolgálatban, a mátrixban a kijelölt kórteremhez rendeljük a nővért, és a beteghez rendeljük az orvost. Előfordul, hogy három különböző ápolási egységben van egy orvosnak betege, ez nem lehet akadálya a szakszerű ellátásnak.
    Amikor beérkezik a beteg – vagy a saját lábán, vagy mentővel –, akkor bekerül a sürgősségi egységbe. Ha állapota lehetővé teszi, akkor nálunk a prehospitális ellátáshoz integrált ambulanciára kerül, és alkalmasint, ha azt állapota megengedi, haza is küldjük. Ha pedig nem, akkor egy 6 órás – 24 órás fektető biztosítja, hogy a beteg állapota közelebbről tisztázódjék, és ő a megfelelő intézménybe kerülhessen akár kórházon belül, akár máshol, vagy akár rögtön a sokktalanítóba és az intenzív osztályra. Külső jelei is vannak, hogy a prehospitális ellátást egy rendszerbe szerveztük. Nevezetesen a sürgősségi egység bejáratánál találhatjuk a betegszállító kocsit, a mentőt és a rohammentőt is, amelyeknek helyet biztosítunk, hiszen a gyors, ütőképes betegellátáshoz ezek szoros együttműködése szükséges.
    Az előjegyzett betegek természetesen meghatározott időre, megnevezett orvoshoz és profilnak megfelelő ápolási egységhez kerülnek. A hospitális periódusban nézzük, hogy kinek mi az előnye belőle. A beteg-út egyértelműen hatékonyabb, gyorsabb, biztonságosabb és gazdaságosabb lett. Sem a kivizsgálással, sem az áthelyezésekkel nem vész el a beteg ideje. A beteg számára ez gyors, adekvát, egységes szemléletű ellátást és biztonságot jelent. Rövidül a kritikus időszak. Valóban tartani tudjuk például stroke esetében, hogy három órán belül megkezdődik az adekvát ellátás, és megtörténik a kivizsgálás, beleértve a CT vizsgálatot is. Rövidül a kritikus időszak a kritikus ápolásra szoruló betegek esetében, hiszen – hogy mást ne mondjak – a fizikai összeszervezettség révén a mentő nyíló ajtajától 30 méterre van a sokktalanító ágya. Tehát a beteg igen rövid idő alatt kerülhet adekvát ellátásra, és ez jobb gyógyulási esélyt jelent neki.
    Mit jelent mindez a kórház számára? Átláthatóságot a beteg-forgalom vonatkozásában. Az akut ellátási rendszer egységbe foglalása gazdaságosabb üzemeltetést és további akut jellegű ágy-kapacitásnövekedést biztosít, hiszen itt célirányú struktúrát teszünk lehetővé, és így bevételt növelő és kiadást csökkentő tényező a szervezés megváltoztatása. Mit jelent az ellátó rendszer számára? Jobb hatásfokot, ellenőrizhetőséget, átláthatóságot, egységes szemléletet a extra és intra hospitális ellátásban, határozott szemléletbeli változást a kórházi ellátási igény és a lehetséges ellátási formák vonatkozásában, továbbá bizonyítékot arra, hogy gazdaságosabban is üzemeltethető az intézmény. A finanszírozó számára is a gazdaságosabb üzemeltethetőség az elsődleges szempont, és egy racionálisabb elosztási formát csillant föl számára. A társadalom számára pedig az állampolgár biztonságát és termelő ereje mielőbbi visszanyerésének jobb esélyét jelenti.
    Valóban nőtt a hatékonyságunk. 2001-től kórházi ágyaink száma folyamatosan csökkent, beleértve a krónikus-ágyakat is; 824 ágyról 693 ágyra mentünk le, majd 636 aktív ágyunk volt 2003-ban. Hogyan alakultak az ellátási mutatóink? A kevesebb ágyszámon a súlyszámunk mintegy 22 ezerről 28 ezer fölé emelkedett 2003-ra, és a standardizált ápolási időnk is jelentősen javult.
    A Szent Imre Kórház és intézményei 36.000-nél több beteget láttak el fekvő betegként 2003-ban, és kiemelendő, hogy csökkenő létszámmal, csökkenő ágyszámon értük el a megnövekedett forgalmat és a megnövekedett súlyszám-teljesítményt. Betegeinknek ma már 60 %-át látjuk el a korábbi 40 %-kal szemben, tehát többen is választanak bennünket. A sürgősségi egység fogadtatása egyértelműen pozitív a betegek részéről, és ma már rendszeresen, naponta 100-nál több beteget fogadunk ezen az egyszeri belépési ponton. Számunkra ugyancsak pozitív visszajelzés, hogy a rendszeresen végzett beteg-elégedettségi és lakossági elégedettségi vizsgálatok eredménye alapján körülbelül 60 %-os elégedettség-javulást tudtunk eddig regisztrálni. A kórházi nyílt napon az idei esztendőben több mint ezren vettek részt, tehát annyian voltak kíváncsiak a lakosságból arra, hogy mit is csinálunk valójában, és azt hiszem, ez is magáért beszél. Számunkra a betegek gyógyulási lehetőségeinek javulása és elégedettségük megnyerése lehet az elsődleges cél, de a gazdasági hatékonyság természetesen szintén fontos feladatunk.

    Egy nagy ívű előadásra készültem, és azt is hozzáteszem, hogy ezt önök hallják először, tehát nem egy korábbi előadásomat fogom megismételni.
Az intézményi korszerűsítés terén mi a kiindulási helyzet? Mi történt 2004-ben? A magyar egészségügy legsötétebb éve ez a finanszírozás szempontjából. Mi a 2004-es év elején kiszámítottuk, hogy mennyi az, ami a főváros tizenhét kórházának költségvetéséből hiányzik, és ez nem kevesebb, mint négymilliárd forint. El lehet képzelni, hogy az ország összes kórházában mekkora a hiány.
    Több lehetőség van a probléma megoldására. Az egyik a kormányzati beavatkozás, a másik az önkormányzati beavatkozás, a harmadik az idegen tőke bevonása, amelytől most idegenkedünk, és akár még a Munkáspárt és a FIDESZ is összefog azért, hogy a tőke ide semmiféleképpen ne jöjjön be. Mivel a kormányzati beavatkozást hiába vártuk és várjuk, az idegen tőke bevonására pedig készen vagyunk a fővárosban, de úgy látszik, hogy országos szinten még nem érett meg a helyzet, tehát a fenntartónak kell valamiféle beavatkozást eszközölnie. Ezt a beavatkozást a Fővárosi Önkormányzat előkészítette. Pillanatnyilag ahol bármilyen beavatkozást végezhetünk, ami még nem az orvos szakmát érinti, azok a következő tevékenységek: mosás, élelmezés, takarítás, karbantartás, vagyonvédelem, ingatlanhasznosítás, szállítás, pénzügy, számvitel, munkaügy, humánpolitika, beszerzés, raktározás, sterilizálás, gyógyszer-ellátás, labor és patológia. Mindez a 76 milliárdos fővárosi költségvetésnek 18,1 %-a, tehát tetemes összeget jelent. Nézzük most, hogy mennyi megtakarítása származhat a kórházaknak ezek racionálisabb kezeléséből.
    Mi van a mosodákkal? A kórházaknak vagy van mosodájuk, vagy volt mosodájuk, vagy szeretnének mosodát, de pillanatnyilag öt kórházban működik mosoda alacsony hatékonysággal, gyenge műszaki színvonallal. Különböző vállalkozási szerződésekben működnek a mosodák. Milyen lehetőségeink vannak a mosodai átszervezéssel kapcsolatban? Nyilvánvaló, hogy jó piaci kínálat van a mosodai szolgáltatás tekintetében. Vannak kórházak, amelyek ezt igénybe is veszik. El lehet képzelni, ha mindez centralizáltan, központilag, egy megfelelő tender kiírása után történik meg, akkor a jó piaci kínálat révén jó árelőnyöket lehet elérni.
    A következő fejezet az élelmezés. Vannak nagyon jó élelmezési üzemeik a kórházaknak, vannak kevésbé jók, és van olyan kórház, ahol egyáltalán nincs. De pillanatnyilag úgy néz ki, hogy 60 %-os kihasználtsággal működnek a létesített üzemek akár az István Kórházban, akár a László vagy a János Kórházban. Sokkal nagyobb kapacitásúra terveztük azokat, mint amilyen kapacitásuk a kórházaknak volt. Tehát afelé kellene ellépnünk, hogy ha nem is egyetlen egy élelmezési üzem látná el a kórházakat, de úgynevezett regionális centralizációval megoldható volna, hogy az egyik kórház a másik kórháznak is főz, és megfelelő szállítóeszköz igénybevételével oda lehetne szállítani az élelmet.
    Mi van a takarítással? A takarítás speciális feladat, amelyre sokféle megoldás van a különböző kórházakban. Általában vállalkozásokban működtetik a kórházak, és szolgáltatást vásárolnak. Azt mondták tanácsadóink, hogy ezzel kapcsolatban beavatkozásra nincs szükség, a takarításon nem lehet annyit centralizációval spórolni, mint amennyit az egész megér. Tehát itt nem fogunk beavatkozni.
    Más a helyzet a karbantartás esetében. Ahány kórház, annyi karbantartó üzem, ahány kórház, annyi villanyszerelő, két villanyszerelő megy egy villanykörte kicserélésére, az egyik a létrát tartja, a másik esetleg a villanykörtét csavarja. Azt gondolom, ebben van min elgondolkodnunk. Leépülő kapacitások vannak, rossz szakmunkások, mert azok, akik jó szakmunkások voltak, átmentek a magánszférába. Aki a kórháznál maradt, nem tartozik az élvonalához ennek a szakmának. Megoldás lehet esetleg egy centrális karbantartó szervezet létrehozása. Most inkább ebben és centralizált ügyeleti rendszerben is gondolkodunk. Ma 150 fővel működik karbantartási kórházi ügyelet a főváros 17 kórházában, nagyon alacsony hatékonysággal. Ha létrehozzuk ezt a centrális ügyeletet és a centrális karbantartást, akkor 30 munkahely szűnik meg. A tartós bérmegtakarítás várhatóan 37 millió forint, de végkielégítési vonzata nyilvánvalóan ennek is van.
    Mi van a vagyonvédelemnél? Az őrző-védő szolgálatot vegyesen oldják meg a kórházak. Van, amelyik szolgáltatást vásárol, és van, amelyiknek saját portás közalkalmazottja van. Úgy tűnik, hogy itt nagy megtakarítás nem érhető el, beavatkozás nem szükséges.
    Nem úgy az ingatlan-gazdálkodásnál. A kórházak különböző helyzetben vannak. Vannak olyan kórházak, amelyek nagyon jó ingatlanokat ki tudnak adni, és ezért indokolatlanul több bevételhez jutnak. Itt van például a Nyírő Gyula Kórház, amely a Róbert Károly körúton lévő pszichiátriai osztályát kiadta egy olasz bútorkereskedőnek, és fantasztikus bevétele van belőle. Egyszerűen csak azért, mert a Róbert Károly körúton van. A Jahn Ferenc Dél-Pesti Kórháznak viszont hiába van ingatlanja, nem tudja azt úgy kiadni a bútorkereskedőnek, mint a Nyírő Gyula Kórház. Tehát ez igazságtalan helyzet. Ezt is centralizálni kellene, és azt gondolom, hogy központi vagyonkezelést kellene csinálni. 22 ezer négyzetméter olyan kórházi ingatlan van, ami a fővárosban kiadható, és ezeket központilag kellene kezelni. Egy központi alapba kellene befolynia ingatlanok bérbeadási összegének, és azt a kórházaknak igazságosan kell visszaosztani, mert van olyan kórház, amely sok ingatlant tud bérbe adni, és van olyan is, amely semmit sem.
    A szállítás: kicsi üzemméret van, 148 járművel rendelkezik a 17 kórház, és 2,3 millió kilométert futnak ezek az autók. A hatékonyság növelésére központi szervízelést és központi ügyeleti megoldást kívánunk bevezetni.
    A másik nagyon nagy csomag, a pénzügy – számvitel, ahol 190 ember dolgozik a 17 kórházban. Sokrétű a feladat, nincs egységes megoldás. Néhány kórházban centralizálni kellene, néhány regionális centrumot kellene bevezetni e tevékenységben, és szóba jöhet a kiszervezés is. Ugyanez vonatkozik a humánpolitikára, a munkaügyre: centralizáció néhány kórházban vagy regionális centrumokban, és valóban ki kell ezt is szervezni, mert ezzel is megtakarítás érhető el. Itt sajnos számos olyan embernek fel kell majd mondani, akik közalkalmazotti munkakörben dolgoznak, és ennek nem csekély anyagi kihatásait nyilván a tulajdonosnak állnia kell.
    Beszerzés: ez a legnagyobb feladat. Ahány kórház, annyiféleképpen szerez be, ahány kórház, annyiféle érdekek szerint történik a beszerzés. Közel 5 milliárd forint éves szinten az az érték, amit a kórházak beszereznek. Mindenképpen egy centrális beszerző szervezetet szeretnénk létrehozni, és kivenni a kórházaink kezéből a beszerzés lehetőségét. Nem fognak ennek nagyon örülni, de higgyék el, nagyon komoly megtakarítások származhatnak belőle: a nettó eredmény évente 100 millió forint vagy még magasabb összeg is lehet.
    A gyógyszer-ellátásban még nagyobb a lehetőség. Ahány kórház, annyi gyógyszertár, annyi beszerzés. Ha ezt centralizálni lehetne, és egy közös beszerzésre állnának át kórházaink, akkor a központi tendereztetéssel óriási megtakarítás érhető el, amely 270-420 millió forint is lehet.
    A következő „nagyobb falat” a labordiagnosztika. A fővárosban – nemcsak a fővárosi önkormányzati kórházakban – 54 laboratórium van. Helyettük a jövőben megalaborokat kell létrehoznunk. Három-négy centralizált megalaborral a főváros összes kórháza ellátható, nemcsak a Fővárosi Önkormányzat kórházai, hanem a többi is. Működési formájuk lehet költségvetés alapú, de lehet kht., kft., rt. is. Mindenképpen a sürgősségi ellátást a kórházban kell tartani, és minden egyéb labortevékenységet a megalaborokba kell kivinni. Ez a változás nyilvánvalóan felesleges létszámmal is fog járni, amely a mi számításunk szerint 220 főt jelent.
    A patológiát nemcsak azért kell centralizálni, mert ez valóban olyan terület, ahol lehet. Nem azt mondom, hogy ne legyen mindenhol boncolás. De nem kell például a citológiát mindenhol elvégezni, el is lehet vinni azt egy másik kórházba. Nem beszélve arról, hogy a patológusok olyan kevesen vannak, és egyre fogynak, egyre inkább a nyugdíj felé közelednek, hogy ezért is mindenképpen gondolkodni kell a centralizált patológiában. Ez egyszeri beruházási költséget is jelent természetesen, 100 millió forintos kiadást, de ennek eredménye minden évben 100 millió forint megtakarítás lehet.
    Tehát összefoglalva: különböző „csomagok” vannak, a szolgáltató szervezet, az adminisztratív szolgáltatás, a beszerzés, az ingatlanhasznosítás és a diagnosztikai szolgáltatók centralizációját tervezzük. Ha mindez megvalósul, 2,3 milliárd forint költségmegtakarítás várható éves szinten. De beruházás is kell hozzá, amit a fővárosnak kell vállalnia, ami egyszeri beruházásként 1,7 milliárd forintba kerül. A labor és patológia esetében még további politikai egyeztetést igényel, hogy ezek centralizációját is kialakítsuk.